Balla Margit: A fenyő és a sasmadár/Borovica a orol

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy sudár, szép szál erdei fenyő a messzi magas hegyekben. Egy hatalmas szikla peremére sodorta a szél még magkorában. Ott megkapaszkodott, és a kevéske földből meg az esővízből táplálkozva erős fává növekedett.

Gyönyörű fa volt, az arra járók már messziről észrevették, elámultak hatalmas termetén, megcsodálták az erejét, ahogy a kopár szirten áll rendületlenül, dacol az erős széllel, nyáron a zivatarral, télen a hóviharral. A környéken nem volt még egy ilyen szépséges fenyő, a sziklán meg még bokor se nőtt. Egyedül állt ott a szélén, és néha bizony magányosnak érezte magát. Arról ábrándozott, milyen jó volna, ha az ő ágai közt is fészkelne egy-egy madár, a gyökerei közé bevackolná magát valamilyen állat, ahogy az erdő fáinál szokták.

Időnként arra repült egy cinke, csíz, pinty, de a szirten mindig túl erősen fújt a szél, és az apró madarak meg sem próbáltak leszállni a fenyő ágaira. Egyszer arra tévedt egy nyúl, egészen a meredély széléig szaladt. Ám amint a szikláról lepillantott a mélybe, úgy megijedt, hogy visszafutott az erdőbe, hátra se nézett többet. Egy kora nyári napon egy sasmadár repült arra. Épp vadászatból jött jóllakottan, és szeretett volna lepihenni, szundítani egyet. Már messziről meglátta a fenyőt.

– Micsoda pompás fa – gondolta magában –, éppen egy magamfajta sasnak való. Távol van mindentől, könnyű megközelíteni, jó kilátás nyílik az ágairól, és csodás szelek fújnak körülötte.

Le is szállt az egyik ágra a lomb közepén, és elbóbiskolt. A fenyő nagyon boldog volt. Az ágaival körbeölelte, betakargatta a madarat, hogy védje, amíg megpihen. A sas még életében nem aludt olyan jót, mint azon a fenyőn, s onnantól fogva az lett az otthona.

 

Kde bolo, tam bolo, bola raz ďaleko vo vysokých horách krásna borovica. Vietor ju zavial na okraj veľkého brala, keď bola ešte semienkom. Tam sa uchytilo, živilo sa z trošky zeme a dažďovej vody a vyrástol z neho silný strom.

Bol to krásny strom a tí, ktorí šli okolo, si ho všimli už z diaľky, žasli nad jeho mohutným vzrastom a obdivovali jeho silu, to, ako pevne stál na holej skale a neoblomne odolával silným vetrom, búrkam v lete a snehovým víchriciam v zime. V okolí nebolo žiadnej inej borovice takej krásnej, ako ona, na skale nerástol ani len krík. Stála tam sama na kraji brala a niekedy sa cítila osamelá. Rozmýšľala, aké by bolo pekné, keby v jej korune hniezdili vtáky alebo si medzi jej koreňmi vyhrabali nory zvieratá, ako to robia so stromami v lesoch.

Sem-tam priletela sýkorka, čížik, či pinka, ale na brale vždy príliš silno fúkal vietor a vtáčiky sa ani nepokúšali pristáť na konároch borovice. Raz sa tam zatúlal zajac a vybehol až na okraj brala. Ale len čo sa pozrel zo skaly, tak sa zľakol, že utiekol späť do lesa, ani sa neobzrel. Jedného dňa začiatkom leta priletel orol. Práve sa vrátil z lovu, dobre sa najedol a chcel si oddýchnuť a zdriemnuť. Borovicu zbadal už z diaľky.

„Úžasný strom,“ pomyslel si, „stvorený pre orla, ako som ja. Je ďaleko od všetkého, ľahko dostupný, s dobrým výhľadom z konárov a všade okolo fúka príma vietor.“

Pristál na konári uprostred koruny a zadriemal. Borovica bola veľmi šťastná. Objala vtáka svojimi konármi, aby ho chránila, kým odpočíva. Orlovi sa nikdy v živote nespalo tak dobre, ako na tej borovici a od tej chvíle sa stala jeho domovom.

 

Slovnik/Szótár

viať (zaviať)fúj (elfúj)

braloszirt

semienkomagocska

vzrast termet

snehová víchricahóvihar

žasnúť elámul

hniezdiť fészkel

nora vacok

zdriemnuť siszundít egyet

stvoriť teremt

dostupný megközelíthető

 

Fordította Cselényi Fodor Olívia

 

Balázsy Géza rajza