Tudnak a nyulak úszni? A szalonna meg tud menteni egy hajót? És ki az a búvár, aki a helyére tud billenteni egy oldalára dőlt hajót? Ezek a kérdések mind fölmerültek a nyúllányokban aznap, amikor a Hód léket kapott, és majdnem teljesen elsüllyedt. De megnyugodhatsz: nem süllyedt el teljesen. És ez nagy különbség.
Emlékszel? Ott tartottunk, hogy Juszti és Manci beugrottak a vízbe, remélve, hogy csoda történik. Hogy milyen csoda? Azt nem gondolták végig… Valami olyasmi, ami egyrészt megakadályozza, hogy egészen átázzon a bundájuk (ez nem jött be), hogy ne fulladjanak meg, és találjanak valakit, aki megmenti a hajót. No de ki az a valaki?
Hallottál már a vizáról? Nem, nem a bankkártyára gondolok. A halra, amelyik a tengerben él, de ívni felvándorol messzire a folyón (bár manapság ezt a hosszú utat már elég ritkán teszi meg, főleg az akadályok, a folyókon megépült vízlépcsők miatt). Hatalmas testű hal, valóságos csoda.
Pontosan ezt gondolta Manci is, amikor beugrott a folyóba, és a szürke vízben megpróbálta kinyitni a szemét, hogy lássa, merre ússzon. De hiába igyekezett, semmit sem látott, csak sodródott a vízben, úgy érezte, iszonyú sebességgel. Azt sem tudta, merre van felfelé, hol a lába, és hol a feje, amikor hirtelen harapást érzett a fülén. Mintha valaki megragadta volna, aztán pedig az a valaki vonszolni kezdte visszafelé, majd szépen lerakta a sekély vízben.
A nyúllány kimászott a partra, megrázta magát, és a fülét tapogatva próbált rájönni, mi is történt. Ekkor egy fej bukkant ki nem messze tőle a vízből, egy hal feje. Manci ilyen furcsa fejű halat még sosem látott.
− Szívesen – szólalt meg a hal. – Miért ugrott be?
− Hát – Manci igyekezett röviden és tömören fogalmazni –, hogy megmentsük a hajót!
− Mitől?
− A lyuktól. Mármint hogy a lyukon át beömlő víz elsüllyessze. És köszönöm. Mármint a mentést.
− Szóra sem érdemes! A kolleginát a férjem húzta ki, mindjárt itt lesz ő is. Nem sűrűn látunk errefelé vízbe ugráló nyuszikat. Micsoda nap! – a nagy hal elégedetten sóhajtott. – Egyébként Vízváryné Viza vagyok, örvendek a szerencsének!
− Mi sem ugrálunk sűrűn a folyóba – mondta Manci. – Selyem Emerencia, vagyis Manci, részemről az öröm! Csak hát léket kapott ez a hajó – a vízen fekvő Hódra mutatott –, és nem tudtunk mit csinálni. Abban reménykedtünk, hogy sikerül… Elnézést, attól tartok, egy kissé összevissza beszélek, de ez a sokk, a lék, meg a minden, érti…
− Tökéletesen megértem! A léknek idő kell! De már itt is van a férjem.
A hullámokból egy még nagyobb hal bukkant elő, hatalmas szájából Jusztit pottyantotta le a homokos partra.
− Vízváry – mondta aztán a hal, miközben négy szál rojtos bajszát jobbra-balra igazgatta. – Viza – tette még hozzá. – Nagyon örülök! Elnézést a fülharapásért!
− Nem tesz semmit − vigyorgott Jusztina a fülét rázogatva, s ezerfelé szórva belőle a vízcsöppeket. – Minden szempontból meg vagyunk mentve!
− Nekünk nem probléma – legyintett farkával a viza Vízváry –, elég hosszú az orrunk a lékek betömködéséhez, és elég erősek vagyunk a hajó kimozdításához is. A kérdés csak az, akad-e szalonna a havárialádában. No, de már nézem is! – azzal eltűnt a folyó szürke hullámaiban.
− Lassan ránk esteledik – aggódott Manci. – Nem kéne holnapra halasztanunk a manővert?
− Ugyan – nyugtatta meg Vízváryné –, egy perc az egész! Higgyék el, van gyakorlatunk a mentésben.
A két nyúl hitetlenkedve nézett össze. Ám a viza asszonyság igazat szólt. Egy pillanattal később Vízváry egy oldalszalonnával a szájában bukkant ki a vízből, odabiccentett a feleségének, aztán mindketten elmerültek a sötét hullámokban. A két csöpögő bundás nyuszi, akarom mondani, nyúl egy perccel később már szájtátva figyelte, ahogy a kis hajó felemelkedik, és némi rázkódás után újra úgy ring a part mellett a vízen, mintha mi sem történt volna.
− Természetesen a vizet majd ki kell merni a hajótestből – magyarázta Vízváry, aki hamarosan újra ott termett a nyulak mellett. Hatalmas hátán megcsillant a holdfény.
− De az ráér holnapig. Most csak aludjanak. Első a pihenés! − búcsúzott el Vízváryné a két nyúltól, és egy halk csobbanással a két viza már el is tűnt a habokban.
− Köszönjük! – kiabálták utánuk a nyuszik.
− Hát akkor szálljunk be – indítványozta Jusztina.
− Ma a fedélzeten alszunk a csillagok alatt – sóhajtotta Manci. – Milyen romantikus!
− Meg egy kicsit hűvös is − tette hozzá Juszti kevésbé romantikusan.
− Á, ugyan már! Nem vagyunk cukorból.
− Az már igaz!
A két nyuszilány egymásra mosolygott, és hopp!, már fel is ugrottak a holdfényben békésen ringatózó kis hajóra.
− Most már csak arra lennék kíváncsi − szólalt meg egy kicsivel később Emerencia, amikor már jól bevackolta magát a hálózsákjába –, hogy kié volt ez a hajó, és mi történt vele. Mert én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt az aranyos kis jószágot valaki csak úgy elhagyja. Ez a hajó mindenkinek nagyon tetszik, még a vizáknak is! Biztosan történt valami a gazdájával. De vajon mi?
− Ha tényleg fontos neki a hajó, keresni fogja – merengett Juszti a meleg vackából kipislogva a csillagokra. – És mivel az nem hagyja el a folyót, előbb-utóbb meg is találja, nem igaz?
− Biztosan – mondta Manci. – De nem tudom, várom-e, hogy ránk találjon.
− Azt én se tudom. Bízom a szerencsénkben.
− Jó, akkor én is! − sóhajtotta Manci, és lehunyta a szemét.
A szerző rajza