A kis Hód újra szelte a habokat, rendületlenül haladt fölfelé a folyón, árral szemben. Hajósai nem rettentek meg semmitől, sem a fenyegető zátonyoktól, sem a habzó vízből kibukkanó hatalmas szikláktól.
A part időközben egészen megváltozott. Mikor elindultak, még lapos, homokos, itt-ott nádas szigetekkel tarkított síkság mellett hajóztak, de ezen a csípős hajnalon arra ébredtek, hogy magas sziklák takarják el előlük a napfelkeltét.
− Merre járunk? – nyújtózott Manci egy nagyot. − Vajon miféle népek laknak errefelé?
Juszti felnézett a meredek sziklafalakra, a fenyőkkel borított hegyormokra, a folyó egészen keskeny mederben hömpölygött köztük tovább.
− Nem tudom – mondta –, de itt biztosan nagyon mély a víz.
− Honnan tudod?
− Csak onnan, hogy lejjebb nagyon széles volt a folyó. Annak a sok víznek itt is el kell férnie valahogy. Ha nem széles a meder, akkor biztosan nagyon mély.
− Aha! – Manci megborzongott. – Értem, de nem vagyok nyugodt! Ez a hajó nemrég elsüllyedt, most meg itt úszik ki tudja, micsoda mélységek fölött, erős sodrásban… Juszti, én nem vagyok nyugodt.
− Én sem, de én nem a víz miatt.
− Hanem?
− Hanem, mert éhes vagyok! Ha pedig éhes vagyok, ideges leszek! Egy nyúlnak rágnia kell! Nem élhetünk napfényen!
− Pedig milyen jó lenne! − bólogatott Manci, és meglóbálta a hosszú füleit. − Én is éhes vagyok! Kössünk ki valahol, és nézzünk táp után! Ha találunk valamit, én nem bánom, ha nem szállunk vissza…, jó ez a hajózás, meg minden, de nekem túl mély a víz. Igazából nekem csak addig tetszik, amíg leér a lábam benne, az meg, ugye, nem nagyon hosszú…
− Minden készletünk odaveszett, Manci, úgyhogy mindenképpen kikötünk. Már csak az a kérdés, hol. Sziklafalakhoz nem lehet, horgonyt sem dobhatunk a fenékre, mert nagyon mély a víz alattunk, mennünk kell tovább!
Manci erre nagyot sóhajtott, de a gyomrának korgása elnyomta a hangot. A két nyúl magába roskadva kémlelte a két partot.
− Medvék – szólalt meg egyszer csak Juszti.
− Mi? Hol? – riadt fel Manci a merengésből.
− Sehol, de azt kérdezted az előbb, hogy miféle népek laknak itt. Szerintem medvék.
− Az jó! A medvék nem esznek nyulat! Végre egy jó hír! Kiköthetünk!
Juszti azonban nem lett vidámabb a medvék gondolatától. A medve nagyon kedves állat, messziről, ám közelről hatalmas, és akkora karmai vannak, mint egy fél nyúl! A vele való találkozásnak még a gondolata is megborzongatta a tapsifülest, viszont inkább hallgatott, nehogy elrontsa útitársa törékeny jókedvét.
Szótlanul nézték a hegyeket. A két part hol közelebb jött, hol eltávolodott, és egy-egy kis öblöt formázott, de kikötésre alkalmas helyet nem láttak. Szerencsére medvét sem. Késő délutánra járt már az idő, a nap elhaladt felettük, épp lebukni készült a hegyek mögött, amikor Manci felkiáltott:
− Nézd, Juszti, nézd! Elfogynak a hegyek! Nézd, ott, mennyi víz!
Juszti felpattant, és meresztgetni kezdte a szemét. Társának igaza volt, és ugrálni kezdett örömében.
− Végre kiköthetünk! Keresünk ennivalót, és hazamegyünk! Vagyis − gyorsan kijavította magát −, vagyis tovább küzdhetünk a nyuszika megnevezés megalázó használatának eltörléséért szerte a világban, meg minden…
Manci odalépett a barátnőjéhez, és átölelte.
− Otthon is küzdhetünk, Juszti! Én is elfáradtam. Hazamegyünk.
Juszti annyira hálás volt, hogy ilyen jó barátnője van, hogy egy pillanatra még az éhségéről is elfeledkezett, az pedig nagy szó nála, gondolhatod. Ekkor azonban Manci kezdett el ugrálni meg mutogatni.
− Vár! Vár! Vár! – kiabálta.
− Mi? Mi? Ki vár? Hol vár?
− Ott egy vár! Meg még egy! Két vár egymással szemben a két parton!
− Látom, látom! Kikötünk! Hova kössünk, jaj, melyikhez?
A nyulak egymásra nézett, aztán megvonták a vállukat.
− Nem tudom − mondta Manci. – Az a vár kedvesebbnek látszik... de amaz nincs olyan magasan a sziklán… Az elhagyatottabb, ami jó, mert nem fenyeget benne veszély, amaz nagyobb, és lehet, hogy ott találunk ennivalót, de ha lakik benne valaki, aki nem örül nekünk…
− Manci, koncentrálj! – szakította félbe Juszti. – Melyik part legyen?
− Legyen amaz. Az olyan romantikus helynek tűnik, ahol sárkányok meg királylányok laknak, és mesés dolgok történnek! Jobb érvem nincsen.
Juszi felnézett az égre, a szemeit forgatta, de nem szólt semmit, csak arrafelé vette az irányt, amerre Manci mutatott. Naplemente előtt ki is kötöttek, pont a vár alatt. Nem volt egyszerű felmászniuk a magas parton, többször vissza is csúsztak, végül mégis sikerült, és amilyen gyorsan csak tudtak, felszaladtak a várhoz.
Legnagyobb meglepetésükre nyitva találták a bejáratot. Összenéztek, aztán néhány másodpercnyi tipródás után egy nagy sóhajjal beléptek rajta, mert nagy dolog a félelem, de az éhség még nagyobb. Egy homályos udvaron találták magukat.
− Merre?
− Nem tudom! Jobbra?
− Miért nem balra?
− Akkor balra!
− Mondd meg te!
− Rendben, csak menjünk végre!
A nyulak, remegve az izgalomtól, szorosan egymáshoz lapulva a fal mellett végigtipegtek a várudvaron. Egy pisszenés nem sok, annyit se hallottak semerről.
A szerző rajza