Juszti és Manci két nagyon bátor nyuszilány, vagyis nyúllány, ezt már te is tudod. Először is, sutba vágták a fakanalat, és nyakukba vették a világot, hogy elmondják mindenkinek, a nyúllányok nem nyuszik, és ne nézze őket senki bátortalan, félős nyuszimuszinak.
Aztán a vizák segítségével megmentették a Hódot az elsüllyedéstől, végighajóztak egy erős sodrású, zuhatagos folyószakaszon, és most itt állnak egy ismeretlen vár sötét udvarán éhesen és fáradtan, készen arra, hogy megvédjék egymást akár az életük árán is. Nem semmi nyulak, ugye? Igazán megérdemelnének most egy jó vacsorát és egy kiadós alvást ezen az otthonuktól oly távoli helyen, nem?
Juszti és Manci (írhatnék természetesen Jusztinát és Emerenciát is, hiszen a két kis nyúl rászolgált a tiszteletre, de úgy érzem, már barátok vagyunk, és megengedik nekem a becézést), egyszóval a két nyúl végigtipegett a vár belső udvarán, szorosan egymáshoz lapulva a fal mellett. Remegett a lábuk, de egy pisszenést sem hallattak, és nem is hallottak semerről.
− Nincs itt senki – suttogta Manci.
− Itt kint nincs, de mi van benn? – mondta Juszti, és nagyon óvatosan lenyomott egy kilincset, amit épp egy ajtón talált a falat tapogatva.
Manci két tenyerét a szájára tapasztotta, nehogy felsikítson, annyira izgult.
− Nyugi, itt sincs senki. Gyere! – intett neki hátra Juszti.
A helyiségben sötét volt, az egyre sötétebb várudvarról sem szűrődött be semmi fény.
− Au! – nyikkant meg aztán Juszti.
− Mi van?
− Asszem, egy asztal sarka! Nézd, Manci, ez egy konyha! Meg vagyunk mentve!
− Honnan tudod? Én nem látok semmit!
− Manci, ne őrjíts meg, nyisd már ki a szemed!
Emerencia ekkor jött rá, hogy nagy félelmében egész eddig összeszorított szemmel tapogatózott a társa után. Pedig az már a villanykapcsolót is megtalálta.
− Látod? Répaleves!
Manci kinyitotta a szemét. Fenséges hegyormok ide, zúgó folyó oda, de már régen nem örült ennyire semmiféle elé táruló látványnak. Egy konyhaasztal, rajta gőzölgő répaleves, mellette külön tányérban friss káposztalevelek, fermentált répaszeletek, egy kis üvegben répalekvár, egyszóval minden, amit egy éhes nyúl kívánhat.
− Ez a mennyország, Juszti! – rebegte Manci könnyekig meghatódva.
− Az – vigyorgott Juszti –, vagy egyszerűen ebben a várban nyulak laknak.
De nem sokat teketóriáztak, hanem késlekedés nélkül nekiláttak a finom levesnek meg a káposztaleveleknek. Hamarosan nem hallatszott más, csak két elégedett nyuszi boldog rágcsálása. Aztán amikor végeztek a lakomával, körülnéztek.
− Elmosogatok – kelt fel az asztaltól Manci.
− Jó, én meg keresek valami ágyat. Meg írok egy cetlit ide az asztalra, hogy köszi a vacsit, hátha valaki keresni fogja a sok finomságot – állt fel Juszti is.
− Az jó lesz! Remélem, az illető nem lesz nagyon mérges – mondta Manci, és hozzáfogott a mosogatáshoz.
A konyhából csak egy ajtó vezetett tovább. Juszti benyitott, és finom zöldségszag csapta meg az orrát. Felkapcsolta a villanyt. Végtelen hosszú polcok sorakoztak benn, megrakva minden földi jóval: káposztafejek, céklafejek, hatalmas üvegek tele répabefőttel és savanyított répával, ameddig a szem ellát.
− Ez maga a paradicsom!
− Paradicsom? Azt nem annyira szeretem, inkább a retket vagy a paprikát. A kápiát, leginkább… − mélázott Manci a tányérok felett.
− Nem úgy értettem! Ez az éléskamra a paradicsom! Ennyi finomság elég életünk végéig, gyere, nézd meg!
Manci előbb befejezte a mosogatást, csak aztán indult Juszti után.
− Aztaaaa! Gyönyörű! Most már megnyugodtam. Aki az asztalon hagyta a vacsorát, itt az sem fog éhen halni!
− Igen, ez jó hír! És mi se halunk éhen! Jaj, legszívesebben itt aludnék a káposzták között! Mit szólsz?
− Jó ötlet, de ennyi hajózás után én inkább mégis valami kényelmesebbet választanék – vonogatta a vállát Emerencia. – Nézzünk körül, hátha akad valahol ágy is!
Továbbindultak a sötétben tapogatózva. A következő ajtó egy apró kamrácskába nyílt. Nem volt benne más, csak ágyak, rajtuk puha párnák és takarók.
− Csodaszép! De miért nincs itt senki? Se a konyhában, se itt? Talán ez egy elvarázsolt kastély? Vagy jött egy nagy sárkány, és mindenkit megevett még vacsora előtt?
− Nem tudom, egy kicsit ez nekem is gyanús. Viszont olyan fáradt vagyok, hogy inkább lefekszem. Majd reggel gondolkodunk, jó? – ásítozott Jusztina.
Ám amint közelebb léptek az ágyakhoz, hogy végre puha párnák közt durmolhassanak egy nagyot, a földbe gyökerezett a lábuk. Na, szerinted mit láttak? Sárkányok voltak a takarók alatt, vagy egyszemű szörnyek hatalmas, csattogó fogakkal friss nyúlhúsra várva? Nem, nem, dehogy! De nem is Csipkerózsika, és nem is a hét törpe!
Az ágyakban a takaró alatt összegömbölyödve nem más horkolt, mint Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány-parancsnok és hű társa a kalandban, Csintalan Sanyi kalózkapitány. Olyan mélyen aludtak, hogy észre sem vették, amint Emerencia és Jusztina felemelte róluk a takarót. A nyúllányok összenéztek, majd gyorsan visszaengedték a takarókat az alvókra.
− Most mi legyen? – meresztgette a szemét nagy zavarában Manci. – Ezek nyulak! Nem sárkányok!
− Nem néznek ki félelmetesnek – hümmögött Juszti. – Azért mégis inkább a káposztákon aludnál?
− Hát, nem tudom…, nem ismerjük az urakat, lehet, hogy nem túl barátságosak, viszont az a másik két ágy ott, a sarokban kényelmesnek tűnik… Talán nem zavarnánk őket…
Jusztina is így gondolta. Egy perc sem telt bele, és már négy nyúl szuszogott a kis kamrában mélységes mély álomba merülten, miközben odakinn, lenn a vár alatt a Hód hajót a nagy folyó hullámai ringatták.
A szerző rajzai