Berszán István: Medve tanító bácsi

Medve tanító bácsi

 

Bundafüles Subanagyot gyermekkacaj, énekhang és száraz ágak reccsenése zavarta fel a déli szunyókálásból. A hőség elől mindig rejtegetnie kellett a bundáját, ezért szokott ilyenkor a sűrű hűvös homályba húzódni, ahol háborítatlanul emlékezhet és álmodozhat, míg alkonyba nem száll a nap. Most azonban nem tudott odafigyelni az emlékeire meg az álmaira, mert egy zajos világ szétröppenő üzenetei mindegyre a bundafülébe akadtak. Várta, várta, hogy mikor szűnik már meg a zenebona, de aztán mégis a kíváncsisága győzött, s rászánta magát, hogy kikémleli a dolgot.

 

Ha elolvasod a mesét, akkor a végén érdekes feladatokat találsz!

 

 Medve tanító bácsi

 

A közeli tisztáson tarka sátortábor fogadta. Úgy futkároztak benne és körülötte a gyerekek, mint a hangyák: ki-be bujkáltak a ponyvák alatt, hol eltűntek az erdőben, hol meg előbukkantak, kezükben virággal, taplóval, készen talált fakardokkal és falándzsákkal. Nevettek, sivalkodtak, csattogtatták a fegyvereiket.

Látva a sátrak melletti rönkpadokat és rönkasztalokat, no meg a nagy, fekete táblát, melyet két közeli fenyőtörzsre szereltek, Bundafüles hamar megértette, hogy ez bizony nem más, mint egy erdei iskola.

Úgy elbámult a zsibvásáron, hogy észre sem vette a lassan köréje lopakodó gyerekeket. Csak akkor ocsúdott fel, amikor kórusban rázendítették: Medve-tanító-bááá-csi! Medve-tanító-bááá-csi!

Szaladt erre a tanító néni is a konyhasátorból, és kezét tördelve üdvözölte a vendéget.

– Jaj, Subanagy úr, de jó, hogy idetalált! Én már alig bírok ezzel a zsák bolhával. Reggel nem akarnak megmosdani, természetismeret-órán nem figyelnek oda, este pedig nem akarják megenni a túrós puliszkát, pedig már fogytán az élelmünk, s nemigen készíthetek egyebet.

– Jól van – mondta Bundafüles a gyerekekre sandítva –, ha azt akarjátok, hogy holnap én legyek a tanító bácsi, korán reggel mindenki legyen ott a pataknál, mert első órán arról tanulunk, hogy miként foghatunk halat puszta manccsal. Ha nem lesztek ott idejében, én bizony odébbállok. Nagy ez a rengeteg, akad még benne erdei iskola.

Azzal szétnyitotta a köréje záruló gyermekláncot, s egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben. Hiába szaladtak utána azok, akik nem hallgattak a tanító néni tiltására, és hiába hahózták rekedtre a torkukat, Bundafülesnek nyoma veszett.

A tanító néni nagy meglepetésére vacsora után mindenki gyorsan lefeküdt, nehogy későn ébredjen reggel, s a medve tanító bácsi más erdei iskolát keressen magának.

– Pity, pity – csodálkoztak a pintyek is másnap a patak menti fákon –, hogy keltek fel ma ilyen jókor ezek az álomszuszékok, akiket eddig csak a ponyvára tűző nap tudott rábírni, hogy kibújjanak a sátraikból?

De Bundafüles se volt ám rest, már ott állt a patakban, és fojtott hangon magyarázni kezdett a tágra nyílt szemű, csendben fülelő tanítványoknak:

– Így ni, lassan lépünk a vízben, hogy el ne ijesszük a zsákmányt. A felszín alatt sötétlő nagyobb köveket figyeljük, nem lóg-e ki alóluk valahol egy-egy lengő uszonyú halfarok. Ni csak, nézzétek azt a moszatokkal benőtt követ! Az alól bizony kikandikál valami, ami csak úgy tesz, mintha vízben lengedező moszat lenne. Ha jobban megnézitek, ti is láthatjátok, hogy nem moszat az ám, hanem egy kő alá húzódó pisztráng kint felejtett farokuszonya.

A gyerekek közül ekkor már többen is lehúzták a cipőjüket, s ott álltak Bundafüles mellett a vízben, hogy jobban lássanak.

– Most figyeljetek! – folytatta a tanító bácsi. – Lassan magasra emeljük a mancsunkat, odahajlunk a lengő farok fölé, és hopp, lecsapunk a zsákmányra!

Nagyot csobbant a súlyos mancs, s a friss víz a halászok arcába szökött. Mire letörülték, Bundafüles tanító bácsi újra magasra emelt mancsában ott ficánkolt egy jókora pisztráng. Akkor már a nap is kukucskált a gyermekfejek mögött: a reggeli fény megcsillant a hal szivárványos pikkelyein.

Bundafüles úgy tett, mintha véletlenül elszalasztaná a ficánkoló, síkos halat, az pedig – a körülálló segédek nagy megdöbbenésére – visszacsobbant a patak éltető vizébe.

Nosza, elkezdődött a hajtóhalászat. Csapkodtak a gyerekmancsok a vízben, s csorogtak a patyolat cseppek a maszatos arcokon. Mire a tanító néni ásítozva előkerült a sátorból s elindult a patak felé, csupa frissen mosdott, pirospozsgás gyerekkel találkozott az ösvényen. Igaz, hogy halat aznap még nem sikerült fogniuk, de a medve tanító bácsi azt mondta, hogy a halászathoz sok gyakorlatra van szükség, s aki egyetlen reggel sem mulasztja el megpróbálni, annak előbb-utóbb biztosan sikerülni fog.

Reggeli után a gyerekek ímmel-ámmal ültek be a padokba a komoran sötétlő tábla elé, s mindegyre a körülöttük levő, végtelen játszótér felé kacsintgattak. Bundafüles ugyanolyan jól látta ezt is, mint a kő alól kikandikáló halfarkat, ezért úgy állt eléjük, hogy eltakarja a tábla feketeségét, és azt mondta:

– Az erdei iskolában a természetismeret-óra olyan, hogy minden gyerek azt csinál, amit akar, s a tanító bácsinak kell figyelnie.

Bezzeg hogy tetszett ez a tanítványoknak! Felugráltak a padokból, s mindenki akart mutatni valamit a tanító bácsinak. Az egyik azt, hogy fel tud mászni a göcsörtös bükkfára, a másik azt, ahogy ágakból kunyhót épít. A harmadik eltakart arccal hunyt egy nagy fenyő törzsénél, hogy jól bújjanak el a gombák. Aztán elindult, hogy megkeresse őket. A negyedik vadnyomokat mutatott egy kotorék előtt a puha földön, az ötödik egy apró madarat, amely föl-alá szaladgált a magas fatörzseken. A hatodik elmesélte, hol ugrott át a mókus egyik fenyőről a másikra, és azt is, hogy ő úgy látta, mintha nem is ugrana, hanem repülne. A hetedik nagy, furcsa szarvat talált a bokrok között, s odavezette a tanító bácsit, hogy megmutassa.

Bundafüles mindenkit meghallgatott és mindenkivel elment mindenüvé. Közben pedig elmagyarázta, hogy fára mászáskor midig csak egy mancs lehet a levegőben, miközben három kapaszkodik. Az ágkunyhónál megmutatta, hogyan lehet az összeállított vázra úgy aggatni a fenyőgallyakat, hogy az eső ne verjen be a szállásra. A gombabújócskában azt is megtanulták, hogy a mérges gombák hogyan álcázzák magukat ehetőnek, és miről lehet felismerni őket. A borz nyomát is megkülönböztették a rókáétól, a vadmacskáét pedig a hiúzétól. Kiderült, hogy a fákon föl-le kúszó pici madarat fakusznak is hívják. A mókus pedig azért keltette a repülés képzetét, mert vitorlázás közben szárnyként használta a farkát. Hogy csodálkozott az, aki a szarvasagancsot találta, hogy a szarvasoknak minden évben ilyen hatalmas fegyverük nő, amit a csata után békésen elhullajtanak. A derék természetbúvárok aztán egymásnak is beszámoltak mindenről, amit felfedeztek.

Estefelé a tanító néni aggódva vallotta meg Subanagy tanító úrnak, hogy most már tényleg nem maradt más az éléstárban, csak puliszkaliszt meg túró.

– Sebaj – válaszolta Bundafüles. – Magácska főzzön egy kondér mentateát, a többit csak bízza rám.

Azzal a konyhasátornál termett, s ott tüsténkedett az est leszálltáig vidáman fütyörészve. Az odasomfordáló kíváncsiskodóknak azt súgta a fülébe, hogy ma este a messze földön híres erdei sajttorta lesz a vacsora. Persze hogy hamar elterjedt a hír, s mindenki tartogatta a hasát a különleges, még sohasem kóstolt csemegére.

Bundafüles a megkevert puliszkából kerek lapot formált a nagy fatálon, aztán ráhúzott egy réteg finom, zsíros túrót. Erre következet a második tortalap, aztán megint a krém, míg egész bábeltorony lett a sok emeletből. Amikor elkészült vele, fényes áfonyalevelekkel díszítette a tetejét, s gyertyákat állított körben a peremére.

Akik aznap este a táborban vacsoráztak, azóta már apukák és anyukák lettek, de még ma is emlegetik az erdei sajttorta és a mentatea csodálatos ízharmóniáját. A kisfiaiknak és kislányaiknak pedig nagyszerű történeteket mesélnek arról a hajdani, felejthetetlen erdei iskoláról. 

A közeli tisztáson tarka sátortábor fogadta. Úgy futkároztak benne és körülötte a gyerekek, mint a hangyák: ki-be bujkáltak a ponyvák alatt, hol eltűntek az erdőben, hol meg előbukkantak, kezükben virággal, taplóval, készen talált fakardokkal és falándzsákkal. Nevettek, sivalkodtak, csattogtatták a fegyvereiket.

Látva a sátrak melletti rönkpadokat és rönkasztalokat, no meg a nagy, fekete táblát, melyet két közeli fenyőtörzsre szereltek, Bundafüles hamar megértette, hogy ez bizony nem más, mint egy erdei iskola.

Úgy elbámult a zsibvásáron, hogy észre sem vette a lassan köréje lopakodó gyerekeket. Csak akkor ocsúdott fel, amikor kórusban rázendítették: Medve-tanító-bááá-csi! Medve-tanító-bááá-csi!

Szaladt erre a tanító néni is a konyhasátorból, és kezét tördelve üdvözölte a vendéget.

– Jaj, Subanagy úr, de jó, hogy idetalált! Én már alig bírok ezzel a zsák bolhával. Reggel nem akarnak megmosdani, természetismeret-órán nem figyelnek oda, este pedig nem akarják megenni a túrós puliszkát, pedig már fogytán az élelmünk, s nemigen készíthetek egyebet.

– Jól van – mondta Bundafüles a gyerekekre sandítva –, ha azt akarjátok, hogy holnap én legyek a tanító bácsi, korán reggel mindenki legyen ott a pataknál, mert első órán arról tanulunk, hogy miként foghatunk halat puszta manccsal. Ha nem lesztek ott idejében, én bizony odébbállok. Nagy ez a rengeteg, akad még benne erdei iskola.

Azzal szétnyitotta a köréje záruló gyermekláncot, s egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben. Hiába szaladtak utána azok, akik nem hallgattak a tanító néni tiltására, és hiába hahózták rekedtre a torkukat, Bundafülesnek nyoma veszett.

A tanító néni nagy meglepetésére vacsora után mindenki gyorsan lefeküdt, nehogy későn ébredjen reggel, s a medve tanító bácsi más erdei iskolát keressen magának.

– Pity, pity – csodálkoztak a pintyek is másnap a patak menti fákon –, hogy keltek fel ma ilyen jókor ezek az álomszuszékok, akiket eddig csak a ponyvára tűző nap tudott rábírni, hogy kibújjanak a sátraikból?

De Bundafüles se volt ám rest, már ott állt a patakban, és fojtott hangon magyarázni kezdett a tágra nyílt szemű, csendben fülelő tanítványoknak:

– Így ni, lassan lépünk a vízben, hogy el ne ijesszük a zsákmányt. A felszín alatt sötétlő nagyobb köveket figyeljük, nem lóg-e ki alóluk valahol egy-egy lengő uszonyú halfarok. Ni csak, nézzétek azt a moszatokkal benőtt követ! Az alól bizony kikandikál valami, ami csak úgy tesz, mintha vízben lengedező moszat lenne. Ha jobban megnézitek, ti is láthatjátok, hogy nem moszat az ám, hanem egy kő alá húzódó pisztráng kint felejtett farokuszonya.

A gyerekek közül ekkor már többen is lehúzták a cipőjüket, s ott álltak Bundafüles mellett a vízben, hogy jobban lássanak.

– Most figyeljetek! – folytatta a tanító bácsi. – Lassan magasra emeljük a mancsunkat, odahajlunk a lengő farok fölé, és hopp, lecsapunk a zsákmányra!

Nagyot csobbant a súlyos mancs, s a friss víz a halászok arcába szökött. Mire letörülték, Bundafüles tanító bácsi újra magasra emelt mancsában ott ficánkolt egy jókora pisztráng. Akkor már a nap is kukucskált a gyermekfejek mögött: a reggeli fény megcsillant a hal szivárványos pikkelyein.

Bundafüles úgy tett, mintha véletlenül elszalasztaná a ficánkoló, síkos halat, az pedig – a körülálló segédek nagy megdöbbenésére – visszacsobbant a patak éltető vizébe.

Nosza, elkezdődött a hajtóhalászat. Csapkodtak a gyerekmancsok a vízben, s csorogtak a patyolat cseppek a maszatos arcokon. Mire a tanító néni ásítozva előkerült a sátorból s elindult a patak felé, csupa frissen mosdott, pirospozsgás gyerekkel találkozott az ösvényen. Igaz, hogy halat aznap még nem sikerült fogniuk, de a medve tanító bácsi azt mondta, hogy a halászathoz sok gyakorlatra van szükség, s aki egyetlen reggel sem mulasztja el megpróbálni, annak előbb-utóbb biztosan sikerülni fog.

Reggeli után a gyerekek ímmel-ámmal ültek be a padokba a komoran sötétlő tábla elé, s mindegyre a körülöttük levő, végtelen játszótér felé kacsintgattak. Bundafüles ugyanolyan jól látta ezt is, mint a kő alól kikandikáló halfarkat, ezért úgy állt eléjük, hogy eltakarja a tábla feketeségét, és azt mondta:

– Az erdei iskolában a természetismeret-óra olyan, hogy minden gyerek azt csinál, amit akar, s a tanító bácsinak kell figyelnie.

Bezzeg hogy tetszett ez a tanítványoknak! Felugráltak a padokból, s mindenki akart mutatni valamit a tanító bácsinak. Az egyik azt, hogy fel tud mászni a göcsörtös bükkfára, a másik azt, ahogy ágakból kunyhót épít. A harmadik eltakart arccal hunyt egy nagy fenyő törzsénél, hogy jól bújjanak el a gombák. Aztán elindult, hogy megkeresse őket. A negyedik vadnyomokat mutatott egy kotorék előtt a puha földön, az ötödik egy apró madarat, amely föl-alá szaladgált a magas fatörzseken. A hatodik elmesélte, hol ugrott át a mókus egyik fenyőről a másikra, és azt is, hogy ő úgy látta, mintha nem is ugrana, hanem repülne. A hetedik nagy, furcsa szarvat talált a bokrok között, s odavezette a tanító bácsit, hogy megmutassa.

Bundafüles mindenkit meghallgatott és mindenkivel elment mindenüvé. Közben pedig elmagyarázta, hogy fára mászáskor midig csak egy mancs lehet a levegőben, miközben három kapaszkodik. Az ágkunyhónál megmutatta, hogyan lehet az összeállított vázra úgy aggatni a fenyőgallyakat, hogy az eső ne verjen be a szállásra. A gombabújócskában azt is megtanulták, hogy a mérges gombák hogyan álcázzák magukat ehetőnek, és miről lehet felismerni őket. A borz nyomát is megkülönböztették a rókáétól, a vadmacskáét pedig a hiúzétól. Kiderült, hogy a fákon föl-le kúszó pici madarat fakusznak is hívják. A mókus pedig azért keltette a repülés képzetét, mert vitorlázás közben szárnyként használta a farkát. Hogy csodálkozott az, aki a szarvasagancsot találta, hogy a szarvasoknak minden évben ilyen hatalmas fegyverük nő, amit a csata után békésen elhullajtanak. A derék természetbúvárok aztán egymásnak is beszámoltak mindenről, amit felfedeztek.

Estefelé a tanító néni aggódva vallotta meg Subanagy tanító úrnak, hogy most már tényleg nem maradt más az éléstárban, csak puliszkaliszt meg túró.

– Sebaj – válaszolta Bundafüles. – Magácska főzzön egy kondér mentateát, a többit csak bízza rám.

Azzal a konyhasátornál termett, s ott tüsténkedett az est leszálltáig vidáman fütyörészve. Az odasomfordáló kíváncsiskodóknak azt súgta a fülébe, hogy ma este a messze földön híres erdei sajttorta lesz a vacsora. Persze hogy hamar elterjedt a hír, s mindenki tartogatta a hasát a különleges, még sohasem kóstolt csemegére.

Bundafüles a megkevert puliszkából kerek lapot formált a nagy fatálon, aztán ráhúzott egy réteg finom, zsíros túrót. Erre következet a második tortalap, aztán megint a krém, míg egész bábeltorony lett a sok emeletből. Amikor elkészült vele, fényes áfonyalevelekkel díszítette a tetejét, s gyertyákat állított körben a peremére.

Akik aznap este a táborban vacsoráztak, azóta már apukák és anyukák lettek, de még ma is emlegetik az erdei sajttorta és a mentatea csodálatos ízharmóniáját. A kisfiaiknak és kislányaiknak pedig nagyszerű történeteket mesélnek arról a hajdani, felejthetetlen erdei iskoláról.

 

Szabó Zelmira rajza

 

A feladatokhoz kattints ide!