Tóth Elemér: Napraforgós mese 2. rész

Napraforgó

 

Először Tigris próbálkozott. Hiába tördelte le azonban ügyesen a leveleket alulról fölfelé haladva, hiába mondta szépen, érthetően a varázsigét, nem történt semmi.

Utána Buksi lépett oda a napraforgóhoz.

– Ne félj, én megszabadítalak! – suttogta maga elé, s azzal felülről lefelé kezdte tördelni a leveleket, és közben mondta a varázsigét.

Amikor a kilencedik levél is lehullott, és a varázsige kilencedszer is elhangzott, apró remegés futott végig a napraforgó karcsú testén, majd valami robbanásszerű fényesség támadt. Mire a káprázatot kipislogták a szemükből, ott állt előttük a világ leggyönyörűbb macskalánya.

– Köszönöm nektek, hogy megszabadítottatok kényelmetlen börtönömből – mondta kedves, bársonyos hangon, és cuppanós puszit nyomott Tigris, Buksi és Gyalu bácsi arcára. Majd Doromb nagyapót kerítette sorra, aki fülig pirult hatalmas zavarában egyre csak azt hajtogatva:

– Érdemtelen vagyok rá! Igazán érdemtelen!

A lány azonban nem hagyta magát eltántorítani. Úgy megölelgette az öreget, hogy annak még a bajusza is belepirult.

Ezt a jelenetet pillantotta meg a közeli körtefa tetejéből Trallala néni, a szarka, és irigységében nyomban elöntötte az epe.

– Nézd csak a vén kujont! Hogy kelleti magát, hogy ölelgeti azt a szép fiatal lányt! Majd teszek róla, hogy az egész falu megtudja, miféle alak ez! – dohogott magában.

– Akkor talán indulhatnánk is haza, mert anyu azóta alighanem tűvé tette utánunk az egész portát – ajánlotta Tigris.

– Igazad lehet – vélte Gyalu bácsi. – Valóban nem szóltunk neki.

– Menjünk, menjünk, ünnepeljünk, csoda történt, nagy csoda, nem volt még ilyen soha – szavalta Doromb nagyapó is miután leküzdötte a zavarát.

Csak Buksi hallgatott.

Persze, annál ékesebben, annál melegebben beszélt a tekintete, amelyet a világ minden kincséért se vett volna le a szépséges macskalányról.

– Ébresztő! – bökte oldalba végül Tigris, és a lány mellé tuszkolta. – Fogjátok meg egymás kezét, nehogy elkószáljatok nekem az úton!

Elindultak.

Trallala néni, a szarka, csak erre várt. Csörgőjét rázva indult a falunak, és már messziről kiabálta:

– Jönnek! Jönnek! Gyönyörű lányt hoznak. Azt, akit a hegyek gonosz varázslója napraforgóvá változtatott. Akit megbüntette, mert nem akart hozzámenni feleségül, nem akart a hegyekbe költözni innen, a szépséges Aranykertből. Süssetek! Főzzetek! Ünnepeljetek!

– Jól hallottam? – állt meg Cini anyuka előtt Félfül anyó, Macskaháza legöregebb lakója, akinek a becsületes neve valaha ugyan Táncosléptű volt, de amióta Csahy, a bugyuta kiskutya leharapta az egyik fülét, mindenki csak Félfül anyóként ismerte és tisztelte. – Ha ez a kelekótya, szószátyár Trallala nem téved, ez csak Selymes lehet, a régi barátnőm. Tudod, Cirókáék lánya. Jaj, de buta vagyok! Honnan is tudhatnád! Hisz a dolog száz éve, pontosan száz éve történt!

– Tessék bejönni! – nyitotta ki a kiskaput Cini anyuka. – Jómagam is tele vagyok izgalommal. Alig várom, hogy teljes egészében halljam a történetet. Még hogy az én fiam! Jaj, majd kiugrik a szívem, olyan ideges vagyok. Tessék, tessék, ide az eperfa alá, a hűsre. Mindjárt hozok egy kis süteményt meg kávét.

– Sose izgulj annyit! Mindjárt minden kiderül – nyugtatgatta Félfül anyó Cini anyukát, aki zaklatottan futkározott a nyári konyha és az eperfa között, hol terítőt, hol meg tányérokat, poharakat hordva az asztalra.

– Istenem! Ő az, Selymes! Hogy ezt is megértem! – állt fel Félfül anyó az asztaltól, és a csűr felől közeledők elé tipegett.