Letti és a tejesbögre 8. rész - A gödörben

 

Letti kirontott a cukrászdából, arcán patakokban folytak a könnyek. Átrohant a zebrán, körül se nézett. Keresztülvágott a parkon, észre sem vette, hogy a szökőkút halszobrának a farkára valaki egy csokor lufit kötött, és a lufik vidáman ringatóztak a könnyű szélben.

Jobbra fordult, átrobogott az úton, majdnem fellökött egy sárga kutyát sétáltató, sárga ruhás öregurat, majd balra fordult, és rohant tovább magában morogva. A háta mögött egy fán szarka pipiskedett épp egy frissen zsákmányolt, csillogó hajtűvel a csőrében...

De Letti semmit sem látott, semmire sem figyelt. Olyannyira nem, hogy a következő sarkon befordulva nem vette észre a két bakra fektetett, piros-fehér sávos deszkát sem. A csőtörést javító munkások jelezték velük az arra haladóknak, hogy jobb lesz kerülniük, mert különben beleesnek a hatalmas gödörbe, amit az új csövek lefektetése miatt ástak.

Így történt ez Lettivel is, bizony, pontosan így! Csak ment, körül sem nézve, dúlva-fúlva magában, és egyszer csak zsupsz, bele a gödörbe! Hoppá! Volt, nincs Letti!

Az első pillanatban föl sem fogta, mi történt, így sikítani is elfelejtett. Csak amikor már vagy öt másodperce zuhant, akkor ijedt meg igazán. Mert a lyuk bizony igen mély volt, és Letti csak zuhant és zuhant egy örökkévalóságig!

Aztán földet ért. Illetve sarat. Hunyorgott a félhomályban, mert az üreg olyan mély volt, hogy a fenekére már alig szűrődött le a napfény. Letti csupa sár lett. Megilletődve ült egy kisebb pocsolya közepén, úgy, ahogy odaesett. Mozdulni sem mert, csak pislogott és fülelt, hátha kiderül, hová is került.

– Egyedül van? – szólt ekkor egy rekedtes hang.

– Elég nagy! – mondta egy másik.

– Nagyobb, mint mi vagyunk!

– Várj egy kicsit, nem tudhatod, kiféle-miféle! Lehet, hogy már nem is él!

– Ugyan már, hiszen lélegzik, innen látom!

Lettin úrrá lett a rémület. Fogalma sincs, hol van, de amit hall, az veszélyesen hangzik.

Óvatosan körbenézett, és arra jutott, hogy egy körülbelül akkora üregbe pottyant, mint a szobája. Az üreg sötét falán viszont sok-sok apró, feneketlennek tűnő lyuk tátongott. Talán valamiféle járatok lehettek, amelyek szerteszét vezettek valahová az üregből. Az egyik ilyen apró lyuk előtt mintha két krumpli feküdt volna a földön.

Biztosan az ő hangjukat hallottam – gondolta magában Letti.

Ahogy azonban jobban megnézte őket, már nem is krumplinak tűntek, inkább két közepes méretű, barna patkány ácsoroghatott a nyílás előtt.

 

 

De mióta tudnak a patkányok beszélni? Vagyis mióta értem én a patkányok nyelvét? – tette fel magának a kérdést Letti.

– Szerintem hall minket! – szólalt meg újra az egyik, amelyik bal oldalt kuporgott, és meglepően nagy fülei voltak, Letti most már tisztán látta, hogy patkány.

– Ugyan már, hogy hallana! – rázta meg a fejét a másik, egy méretes bajuszú.

– Biztosan hall, látom, hogy idenéz!

– Na ne viccelj, abból, hogy idenéz, hogy látod, hogy hall? Azért ez így elég merész, nem?!

– Nem! – kötötte az ebet a karóhoz a nagy fülű. – Hé! Hé, te nagy krumpli! Hallasz? – kiáltott oda Lettinek elismerésre méltó bátorsággal.

Letti hasonlóan bátran válaszolt:

– Igen, hallak, kis krumpli! És nem is vagyok krumpli!

– Én sem! – mondta erre a füles patkány.

– És én sem! – kiáltotta a nagy bajuszú is.

Letti egy kicsit megnyugodott. A patkányok is.

– Hol vagyok? – kérdezte Letti.

– Egy lyukban – így a füles.

– Egy csatornában – pontosított a bajuszos.

– Aha! És hogy jutok ki innen?

­– Azt nem tudjuk – válaszolták a patkányok.

– Nem fáj semmid? Nagyot estél! – érdeklődött a nagy fülű.

– Most, hogy mondod – gondolkodott el Letti –, mindenem fáj! A fejem is!

– Akkor már nem tart soká – mondta a bajuszos.

Letti behunyta a szemét. A fájdalom, amely egész testét átjárta, egyre elviselhetetlenebb volt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy újra ki tudja nyitni a szemét. Amikor sikerült, nagyon meglepődött. Szikrázóan fényes, kék eget és a nagymamája föléje hajoló arcát látta maga felett.

– Mi történt velem?

– Semmiség! – válaszolt a nagyi mosolyogva, de az arcáról Letti leolvasta, hogy bizony nagyon aggódik.

– Kirohantál a cukrászdából, futni kezdtél, egy deszkasorompóba beverted a fejed, elestél és elájultál. Még jó, mert ha a sorompó nem állít meg, beleesel ebbe a mély lyukba, vagy csatornába, vagy mi ez. Csőtörés volt, azért ásták a munkások, hogy kicseréljék a régi csöveket – magyarázta Lettinek a nagymama.

Letti feltápászkodott, nagymamája segített neki lábra állni.

– Nem fáj semmid? – kérdezte a nagyi. – Nagyobb bajod is eshetett volna, bele se merek gondolni!

– Hmmm… – gondolkodott el Letti. – Nem! Egyáltalán nem fáj semmim! – és már mosolygott. – Mehetünk? Azt hiszem, nem eshetett volna nagyobb bajom… vigyáztak rám a patkányok.

– Persze, kicsim. De azért jó lenne, ha legközelebb nem rohangálnál ész nélkül akkor sem, ha valami nem tetszik. Nem figyelsz, rossz úton vagy, csapdába esel. Érted?

Letti csak bólogatott. Hát persze, hogy értette!

– És a patkányok? Látom még őket valaha? – kérdezte aztán, ahogy hazafelé sétáltak.

– Nem tudok sokat a patkányokról. Miért érdekel? Élik világukat, gondolom – kacsintott Lettire a nagyi. – Kérsz egy fagyit?

– Naná! Köszi, nagyi!

És Letti teli szájjal vigyorgott egész úton hazafelé, egyik kezében a fagyival, másikkal a nagyi kezét fogva.

 

Folytatjuk...

 

Balla Margit

 

Szabó Zelmira rajzai