Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kismalacka túr, Ungon innen, Bergen túl volt egyszer egy falu, amelyet úgy hívtak, hogy Kutyaháza. Élt abban a faluban egy jóravaló öreg özvegyasszony a fiával, aki éppen csak a minap tért haza a katonáskodásból.
Egy szó, mint száz, itt volt az ideje, hogy megházasodjon. Amúgy jó kötésű, sudár legény volt, ám igen rátarti hírében állt. Olyan büszkén hordta a fejét, mintha a csillagokat nézné fényes nappal is. Nem volt ínyére, hogy a saját falujából holmi himihumi leányt hozzon a házhoz menyecskének. Kiállt a kapuba s jó hangosan, hogy a szomszédok is hallják és értsenek belőle, odaszólt az özvegy édesanyjához:
– Elmegyek a harmadik határba, s választok magamnak olyan tehetős leányt, de olyat, hogy édesanyám még a széket is megtörli alatta.
Hiába intette a fiát az öregasszony:
– Maradj te, fiam, csak a magadhoz illők mellett. Van itt elég leány a faluban, válassz magadnak feleséget azok közül!
Nem használt a szép szó. El is indult a legény mindjárt másnap reggel, hogy aszerint cselekedjen, ahogy mondta. Ment, ment, mendegélt, míg csak el nem érte a harmadik falu határát. Ott leült az árokszélre, felhúzta a csizmáját, amit addig a vállán átvetve vitt, azzal megindult befelé a faluba. De bizony akárhány lányos házhoz bekopogtatott, mindenütt csak kinevették. Hát hogyne nevették volna ki, mikor odáig érkezett a mondókájában, hogy ki s micsoda, mi járatban van, a gazda megkérdezte:
– Aztán hova való öcsémuram?
– Én, kedves bátyám, kutyaházi vagyok.
S erre mi volt mindig a felelet?
– Hát öcsémuram, mi a lányunkat kutyaházihoz nem adjuk.
Hiába bizonygatta a fiú, hogy ő nem kutyaházi, csak a falut hívják így, nem használt semmit.
– Ahol a falu a kutyaházi, ott a mi lányunknak semmi keresnivalója nincs!
Így hát nagy mérgesen hazament a legény. Másnap reggel azt mondja az öreg édesanyjának:
– Elmegyek a hetedik határba, s ott választok magamnak menyecskét!
Úgy is tett. Kora reggel, még alig pirkadatkor elindult, hogy a hetedik határba érjen idejében, amikor a templomból kifelé jönnek a leányok. Oda is ért, de bizony amikor a falu végén fel akarta húzni a csizmáját, sehogy se akart az felmenni, hiába erőltette. Nagy nehezen mégiscsak felhúzta, de úgy szorította a lábát, hogy alig tudott benne lépni. A sok gyaloglás feltörte a lábát. Mit volt mit tenni, lehúzta, s csak úgy mezítláb indult el lánynézőbe. Volt is hahotázás a lányos házaknál! Mondták is neki:
– Aki a hetedik határba indul lánynézőbe, az kocsin vágjon az útnak, mert gyalog csak a kódisok járnak.
Visszafordult hát megint nagy mérgesen a legény. Már a falujában is híre ment, hogy járt a lánynézőben, s itt-ott összepusmogtak a háta mögött a leányok.
– Most már csak azért is más faluból hozok menyecskét! – mondta a legény.
Egy szép napon odaszólt az öreg anyjának:
– Édesanyám, rakja meg tepertős pogácsával a tarisznyámat, mert elindulok, s addig haza nem térek, míg menyecskét nem találok.
Az édesanyja megint azt mondta neki:
– Bizony, fiam, jobban tennéd, ha itthon maradnál és segítenél a munkában, mert nem nekem való már az állatok etetése, a lábasjószág gondozása. A minap is kirúgta a kezemből a zsojtárt fejés közben a Cifra.
De ahogy addig, nem használt a jó szó most sem. Másnap még nem is pitymallott, már szedte is az iszákját a legény, megrakta tepertős pogácsával, a kulacsába készített hozzá a pincéből jóféle borocskát, vállára vetette a csizmáját, és útnak eredt. Ment, ment, már a nap is lassan delelőre hágott, gondolta, megpihen, közben falatozik is egyet. Leült egy szép, terebélyes, lombos eperfa alá. Ahogy ott szedegeti elő iszákjából az ízes tepertős pogácsát, letelepedik mellé egy öregasszony, és szinte majd kinézi a szájából a falatot. De a legény nem kínálta meg. Mikor jóllakott, ivott rá egyet a kulacsából, kalapját a szemére húzta, iszákját a feje alá tette, és ledőlt, hogy szundítson egyet az árnyékban. Nem aludt sokat, tán egy fertályóra sem volt az egész, mikor valami motoszkálásra ébredt. Hát csak az öregasszony fészkelődött mellette. Mikor látta, hogy felébredt a legény, megkérdezte tőle:
– Aztán megvan-e már a menyasszonynak való?
A legény megütközve hallgatja, mit beszél az asszony. Gondolta, bizonyára álmában kibeszélte az útja célját.
– Tudom ám én, hogy hova indulnak ilyen kifent-kikent lakkcsizmával a vállukon, tömött iszákkal a kutyaházi legények, lelkem, galambocskám! – folytatta az asszony. – Mondanám is, hogy merre vegye útját, de hát nem szól szám, nem fáj fejem! Kommendálnék én egy lányt, hogy olyan nincs még egy a falujában, de ilyen fösvény legénynek bizony nemigen akaródzik ajánlgatnom, mert egy életen át engem fog átkozni, akihez küldeném.
Nosza, fogja a legény az iszákját, kínálja az asszonyt, az meg eszik jó étvággyal, még a kulacsot is meghúzza rá. A legény alig várja, hogy befejezze, már kérdi is:
– Aztán merre lakik az a lány?
– Az bizony nem messze, csak itt, a harmadik faluban.
– Aztán mennyi a hozománya?
– Hát hogy mennyije van vagy nincs, azt nem tudom, de hogy mind kapta, az biztos!
Megörül erre a legény, s ráfelel:
– Nem baj az, vette vagy kapta, az a fő, hogy van!
– No hát akkor csak menjen lelkem, galambocskám. Ahogy beér a faluba, a második szoroska után balra az első ház. Oda forduljon be, a többi a maga dolga.
Felkapta erre a legény az iszákját, a csizmáját a vállára vette, és már indult is. Még köszönni is elfelejtett az öregasszonynak. Már jól esteledett, mire a faluba ért, de azért megtalálta a házat, ahogy az öregasszony mondta. Körül se nézte jóformán a portát, mint máskor szokta, egyenesen az ajtónak tartott, ahonnan lámpavilág szűrődött ki. De alighogy benyitott a pitvarba, olyan csirizszag csapta meg az orrát, hogy még csak kedve sem volt a kopogtatással törődni. Az igaz, úgysem hallották volna meg odabent, mert olyan kalapálással voltak, mintha tíz ácsmester dolgozott volna egyszerre a mestergerenda ácsolásával.
Benyit a szobába, ahonnan a kalapálás hangzott, hát amit ott látott, egy cseppet sem volt kedvére való. Egy háromlábú kisszéken ott ült a ház gazdája, a lábszíjjal éppen a térdéhez szorított egy vásott bakancsot, s a féltalpat igazította rá. Úgy járt a kezében a dikics meg a kalapács, mint aki minden bánatát a szerencsétlen lábbelin akarná kitölteni. A foga közé szorított faszögektől pedig még az adjon isten!-re a fogadj isten!-t is csak úgy fél szájjal tudta viszonozni.
A sok kaptafa ott hevert szanaszét a földön meg az ablak alatti polcocskán garmadában. Látta a legény, hogyne látta volna, hogy becsapta az öregasszony. Kapta bizony az eladó lány hozománya – kaptafa! Abból pedig nem él meg a szántóvető ember. Fordult is kifelé azon nyomban, azt se várta meg, hogy megkérdezzék, mi járatban van.
Ment nagy búsan hazafelé, csak a csillagos ég látta búnak eresztett fejét. Mire a kapujukhoz ért, éppen akkor kezdett hasadni a hajnal. A szomszéd Annuska éppen akkor fordult ki az istállójukból egy nagy zsojtár illatos, fehéren habzó tejjel, amit az imént fejt ki a rúgós Cifra tehéntől. A legény csak nézte, nézte, és azon csodálkozott, hogy miért is nem vette észre eddig ezt a fürge, szemrevaló teremtést, aki a maga munkája mellett még úgy sürög-forog, hogy az ő tehenüket is érkezik megfejni, kisegíti az ő öreg anyját, nehogy felrúgja zsojtárostul a rúgós Cifra tehén.
Nem is indult többet lánynézőbe semerre. Farsang elején, mire az újbor kiforrt, olyan lakodalmat csaptak, hogy három napig tartott, s Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé. Még most is élnek, ha közben meg nem haltak.
Rácz Noémi rajza