Patrick Modiano: Catherine Certitude - részletek

 

Reggelente papa ébresztett. Akkorra már elkészítette a reggelit, ott várt minket az asztalon, az étkezővel kiegészített nappaliban. Kitárta a zsalukat, és hátulról láttam alakját az ablakmélyedésben. A környéket fürkészte: a tetőket és ott, egészen távol a Gare de l'Est üvegtetejét.

S miközben megkötötte a nyakkendőjét, tűnődő vagy olykor egészen elszánt hangon azt mondta:

‒ Most mirajtunk a sor, Élet Kisasszony!

 

Volt egy közös szertartásunk, ha borotválkozott: az egész lakáson át üldözött a pamacsával, és közben megpróbálta összekenni az arcomat.

Utána aztán szép gondosan meg kellett törölgetnünk a szemüvegünket, mert az üvege maszatos volt a borotvahabtól.

 

Emlékszem az első balettórámra. Papa nézett ki egy tanfolyamot a negyedben, a Maubeuge utcában. A tanárunk, madame Galina Diszmajlova odalépett hozzám:

‒ Szemüveg nélkül kell majd táncolnod.

Eleinte irigykedtem a többi lányra, akik nem viseltek szemüveget. Nekik minden egyszerű volt. De amikor jobban belegondoltam, magamban arra jutottam, hogy van ennek egy előnye: én két különböző világban élek, aszerint, hogy rajtam van-e a szemüvegem, vagy sem. És a balett világa nem a való élet, hanem egy olyan világ, ahol nem egyszerűen lépkedünk, hanem elemelkedünk a talajtól, és entrechat-kat ugrunk. Igen, álomvilág volt, olyan, mint az, amit szemüveg nélkül láttam, elmosódott és lágy. Amikor kijöttem erről az első óráról, azt mondtam papának:

‒ Egyáltalán nem zavar, hogy szemüveg nélkül balettozom.

Papát mintha meglepte volna a hangom határozottsága.

‒ Ha rendesen látnék szemüveg nélkül, akkor sokkal rosszabbul táncolnék. Ez előny.

‒ Igazad van ‒­ mondta papa. ‒ Olyan lehet ez, mint nekem fiatalkoromban. A többiek, ha nincs rajtad szemüveg, valamiféle fátyolosságot és kedvességet találnak a tekintetedben... Ezt hívják bájnak...

 

 

Az órák mindig csütörtök este voltak, és papa elkísért. A balett-terem nagy üvegtáblája a Gare du Nord-ra nézett.

A növendékek anyukái egy piros műbőr borítású, hosszú padon ültek. Papa, az egyetlen férfi e sok nő között, a pad végén üldögélt, a többiektől külön, és időnként kibámult a háta mögötti üvegtáblán át a Gare du Nord-ra, a peronok fényeire, a távoli úti célok felé induló vonatokra; egészen Oroszországig mennek, mondta nekem, márpedig Oroszország volt  a tanárunk, madame Diszmajlova hazája.

Madame Diszmajlova nagyon erős orosz akcentussal beszélt.

‒ Catherrrine... Szerrr-csi-csúd... ‒ mondogatta nekem. ‒ Láb béhuz... Fészit... Kilepes... Átitüd poz... Nyitázs... Zárázs... Kízbe á láb... Kínyujt... Váltázs...

 

Egyik csütörtök este a baletton felejtettem a szemüvegemet, és mivel papának munkája volt, egymagam mentem el érte a Maubeuge utcába. Kopogtam az ajtón, de senki sem válaszolt. Becsöngettem a házmesternőhöz, és kaptam tőle egy kulcsmásolatot a teremhez. Amikor beléptem, felkapcsoltam a villanyt. A lámpa tompított fénye a zongorát világította meg, a helyiség egyes részei félhomályban maradtak. Furcsa volt látnom a nagy termet így, hogy nem volt ott senki, meg leghátul a zongorát az üres zongoraszékkel. A szemüvegem a hosszú padon feküdt. Az üvegtáblán fehér fény szűrődött át, a Gare du Nord peronjaié.

Ekkor úgy döntöttem, hogy balettozok egyet egy szál magamban. Csak egy kis képzelőerőre volt szükségem, hogy a csendben meghalljam a zongora hangját, meg madame Diszmajlováét:

‒ Nyitázs... Zárázs... Kízbe á láb... Láb béhuz... Fészit... Kilepes...

Aztán abbahagytam a táncolást, és újra csend lett. Feltettem a szemüvegem. Mielőtt eljöttem volna a teremből, pár pillanatra megálltam a nagy üvegtábla előtt, és a Gare du Nord peronjait bámultam.

 

Az egyetlen barátnőm azon a balett-tanfolyamon egy kislány volt, aki minden csütörtökön egyedül, az anyja nélkül jött madame Diszmajlovához. Szóba elegyedett velem:

‒ Milyen szerencsés vagy! Mindig szerettem volna én is szemüveget viselni... Kipróbálhatom?

Feltette a szemüveget, és megnézte magát a nagy tükörben, amely előtt madame Diszmajlova a testtartásunkat korrigáltatta velünk.

Óra végén a kislány megkért minket, apámat meg engem, hogy kísérjük el a legközelebbi metróállomásig, az Anvers megállóig.

 

Egy hölgy várta a metrólejárat közelében, az egyik Rochechouart körúti újságosbódé előtt. Képes újságokat olvasgatott. Esőköpenyt viselt, lapos sarkú cipőt, és szigorú ábrázata volt. Azt mondta a kislánynak:

‒ Már megint késve értél ide, Odile!

‒ Elnézést, Sergent kisasszony...

Odile-tól megtudtam, hogy ez a Sergent kisasszony a nevelőnője.

Egyik este, mielőtt metróra szállt volna Sergent kisasszonnyal, egy borítékot nyújtott át. Kartonlap volt benne, amelyen égszínkék, gravírozott betűkkel ez állt:

 

 

A nevünket, papáét és az enyémet maga Odile írta a meghívóra, mégpedig a szülei tudta nélkül, és csodálkozom, hogy papa annak idején erre nem jött rá.

‒ Azonnal válaszolni kell nekik, hogy elfogadjuk a meghívást ‒ mondta. ‒ Péntek holnap van...

 

Jean-Jacques Sempé rajza