Lotta Olsson - Maria Nilsson Thore: Fura állatok - részlet

 

Az első ötlet

Mindenki azt mondja, hogy furcsa vagyok, gondolta a sörényes hangyász. ‒ Olyan furcsán nézel ki ‒ állítják.

‒ De furcsa vagy, sörényes hangyász.

„Ez attól függ, kivel hasonlítanak össze”, tűnődött a hangyász. „Ha egy oroszlánhoz hasonlítanak, akkor természetesen nagyon furcsa vagyok. Egy oroszlán az egészen más. Egy oroszlán úgy néz ki, mint egy oroszlán, és egyből tudjuk, amint megpillantjuk, hogy az.

Minden más kizárva.

A legoroszlánosabb, ami csak létezik a világon. De miért kellene bárkit is egy oroszlánhoz hasonlítani? Egy sörényes hangyászt sörényes hangyászokkal kell összehasonlítani, és akkor már egyáltalán nem is vagyok fura. ” Miután a sörényes hangyász befejezte a morfondírozást, elment a barátjához, a mogyorós peléhez, hogy elmesélje neki, mi foglalkoztatja.

‒ Pele ‒ kezdte ‒, mondd csak, furcsa vagyok én?

A mogyorós pele elgondolkodott, és miközben tanakodott, lassan körbejárta a barátját. Lehajolt hozzá, majd kiegyenesedett, aztán oldalra hajtotta a fejét és ilyeneket mondott közben, hogy „ühüm” meg „aha” meg „vagy úgy”. Végül így szólt:

‒ Igen, egy kicsit. Főleg a hosszú orrod. Igen, főleg az. Az tényleg furcsa.

‒ Á, dehát mégis mihez képest? ‒ kérdezte a hangyász.

‒ Hát ‒ válaszolta a pele ‒, például az enyémhez képest.

A sörényes hangyásznak ezzel egyet kellett értenie, a mogyorós pelének ugyanis tényleg nagyon pici orra volt. Szinte különösen pici. Legalábbis a hangyászéhoz képest.

 

 

‒ Á! ‒ mondta a hangyász megint. ‒ És ha egy sörényes hangyászéhoz hasonlítod? Akkor mennyire fura?

‒ Nem ismerek másik sörényes hangyászt ‒ felelte a pele. ‒ De ha ismernék, és összehasonlítanám az orrotokat, valószínűleg akkor is furcsának találnám. Mind a kettőt. Főleg mindkettőt.

A sörényes hangyász ez utóbbit nem egészen értette. Főleg mindkettőt. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó dolog-e, vagy rossz. A jó mellett döntött, de azért mégis kicsit szomorúnak érezte magát. Valahogy csalódottnak.

‒ Szóval egyáltalán nem számít, kihez hasonlítanak engem? ‒ kérdezte.

‒ Nem, nem hinném ‒ válaszolt a pele.

‒ Nem hinnéd?

‒ Nem bizony.

A sörényes hangyász csak most szomorodott el igazán. Nem csak kicsit, hanem olyan nagyon, hogy majdnem elpityeregte magát, és tényleg nem tudta, mitévő legyen.

‒ Hangyász ‒ szólalt meg a pele ‒, ugye, nem lettél szomorú?

Nem, akarta válaszolni a barátja, de a hangja valahogy elvastagodott, és egyáltalán nem úgy hangzott, ahogy szokott.

‒ Hrmpf ‒ hallatszott.

‒ Dehogyisnem, szomorú lettél ‒ állapította meg a pele.

‒ Hát persze, hogy szomorú lettem ‒ szólt a hangyász alig hallhatóan.

‒ Te buta sörényes hangyász! Te aztán tényleg furcsa vagy! ‒ korholta a pele.

‒ Tudom. Éppen most mondtad.

‒ Igen, de főleg most! Pedig örülhetnél annak, hogy fura vagy, hogy van rajtad valami különleges! Nézz rám! Én egyáltalán nem vagyok furcsa. Mi ebben a jó?

‒ Nem jó? ‒ kérdezte a hangyász, és kifújta a hosszú orrát.

‒ Nem, egyáltalán nem ‒ válaszolta a kis rágcsáló. ‒ Szívesen lennék egy kicsit különösebb, ha én dönthetném el.

‒ Miért, nem te döntöd el?

‒ Nem ‒ mondta a pele, és olyan erősen megrázta a fejét, hogy az egészen pici teste beleremegett, a fülétől a bozontos farkáig. ‒ Ez már csak így van. Egyesek furcsák, mások meg nem. A mogyorós pelék nem. A hangyászok viszont igen. Főleg a sörényes hangyászok.

‒ Lehet, hogy a sörényes hangyászok a világ legfurcsább állatai! ‒ jelentette ki a hangyász, és hirtelen sokkal vidámabbnak látszott.

A mogyorós pele hallgatott.

‒ Éppen azt mondtam, lehet, hogy a sörényes hangyászok a világ legfurcsább állatai ‒ ismételte meg a hangyász.

‒ Igen, hallottam ‒ mondta a pele.

‒ És mi a véleményed?

‒ Hogy mi a véleményem? ‒ folytatta a pele habozva.

‒ Igen ‒ nógatta a hangyász.

‒ Hát...

‒ Úgy érted, hogy léteznek olyan állatok, amelyek még a sörényes hangyászoknál is furábbak? ‒ tört ki a hangyász.

‒ Igen, elképzelhető ‒ válaszolta a barátja.

A sörényes hangyásznak ekkor támadt az első ötlete.

 

Maria Larsson fordítása