Mesetár
Almát talált a sün.
– Hű, de szép piros alma! – kiáltotta boldogan. – Hazaviszem, s megeszem.
A hátára kapta az illatos gyümölcsöt, ám alig indult el az édes rakománnyal, egy jól megtermett hasas, zamatos körte akadt az útjába.
– Jaj, de szép kövér vagy! – lelkendezett az újabb zsákmány láttán. – Téged is a kamrámba viszlek!
Leckeírás után Máli bepakolta a táskáját, aztán megnézte anya aznapi levélkéjét, de már nem talált benne több olyan feladatot, amit ne csinált volna még meg. Ezen a napon annyi minden történt, hogy csak úgy kavarogtak a fejében a gondolatok. Felhívta volna anyát, hogy megkérdezze, mikor jön haza, mi lesz a vacsora, és hogy elmesélje neki, mi történt az iskolában, de most ehhez sem volt kedve. Kivételesen örült annak, hogy még egy kicsit egyedül lehet.
Mese a Zengőrét meséi című könyvből
Egyszer volt, hol nem volt, a hangosan miákoló Mica halványkék tejestálkáján túl, még az utcasarki bogáncserdőn is túl, messzebb, mint a csicsói kastély, de a világvégi kődiórengetegnél azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.
Saját hattyú
Ha nagy leszek, én egészen biztosan színésznő leszek. Pedig igazából nem szeretnék az lenni, mert akkor nagyon sok szöveget kell kívülről megtanulni, én meg azt egyáltalán nem szeretem. De muszáj, hogy színésznő legyek, mert Apa színész, és Anya mindig azt mondja, amikor mérges rám, hogy teljesen olyan vagyok, mint Apa. Hát ezért gondolom, hogy színésznő leszek.
A megkésett tavasz mintha be akarná pótolni a lemaradását, teljes pompájában tobzódott a májusi verőfényben. A libalegelő telis-tele volt sárga bóbitájú pitypangvirággal, lépni se lehetett tőlük. A sáncpartok menti kökénybokrok pedig fehér csipkéjű szegélyt alkottak a rét körül. Csak egy helyütt bontotta meg ezt a természet szőtte hímes takarót egy nagy, ormótlan papírsárkány, amelynek a zsinórját az egyik kökénybokorhoz kötötték a gyerekek, várva a délutáni szellőt a sárkányeregetéshez.
Szombat reggel Barni, Anya és Apa elindultak kirándulni. Felültek a zöld autóbuszra, és az elvitte őket oda, ahol a város véget ér, és elkezdődik az erdő. Barni nagyon szerette ezt a helyet, mert itt volt a buszok garázsa is. Elindultak felfelé a dombon, és Barni még sokáig láthatta a buszgarázst az érkező és induló buszokkal. A hangjukat akkor is hallotta még, amikor már nem látta őket a fáktól.
Egyszer volt, hol nem volt, az ártézi kút szüntelen felszínre törő vizén túl, még a falu szélén ringó kukoricatáblán is túl, messzebb, mint a Duna-parton a vihar által gyökerestül kitépett fák, de a világvégi éjsötét medvecukorerdőnél azért közelebb, a Százszorszép Sziromrét közepén egy apró házikóban élt Mimi és Momi.
– Még néhány nap, anyó, és beköszönt a tavasz – mondta az öreg Simon néninek Kovács bácsi, a levélhordó, és bekattintotta postatáskáját. – Már érzem a csontjaimban.
– Ugyan már, kedveském – sóhajtott fel Simon néni –, hol van az még! Nem látod, mekkora hó borítja a földeket?!
I. FELVONÁS
Helyszín: a Szélkirálynő fedélzete. Itt zajlik a hajósok élete, látjuk a hajókorlátot, a mentőöveket, az árbocokat, vitorlákat és a kormánykereket. Kétoldalt a konyha, a raktár és néhány kabin lejárata látszik. A fedélzetről nyílik egy egyszerű beépített szekrény is, amiben a takarítószereket tarják. A konyhaajtó mellett hordók, ládák sorakoznak, ezekre rá is lehet ülni. A fal mellett, viszonylag védett helyen, befelé fordítva jókora tükör áll.
Hó-Kuszpók még nagyon fiatal hóember volt, nem tudhatta, hogy a kéményekbe nem lehet csak úgy belenézni. Aki ezt nem tudja, és a kéménybe dugja a fejét, kormos lesz, még ha hóember is az illető. Mert a kéményben lakik a Fekete Füstemberke, aki a kíváncsiskodóknak a szeme közé fújja a kormot. Nem gonoszságból, inkább jószívűségből. Neki ugyanis ez a csemegéje, és abból ad nekünk önzetlenül. Nem egyforma az ízlésünk, ez tagadhatatlan.
13. oldal / 17