Mesetár
A piros szemű kukoricacső elkeseredetten ásítozott. Illetlen viselkedése azonban senkit sem botránkoztatott meg. A világ magába fordultan hallgatott a fakókék őszi ég alatt. Bizonyos belső hangok már napok óta fontos tudnivalókat közöltek ‒ legalábbis ezzel pisszegték le a piros szemű kukoricacsövet, ha bárkit is megszólított egy kis beszélgetés reményében, így a többi kukoricacső, a kalapos, a különben mindig udvarias úritök, a feje fölött lengedező babhüvelyek, az örökké szimatoló, izgatott pockok, de a katicabogarak s a méhek is. (...)
1
A belváros kellős közepén, közvetlenül a metróállomás lejárója előtt pillantottam meg az öregasszonyt. Nagyon öreg volt, lehetett talán már ezeréves is, de azon se csodálkoznék, ha még annál is több lett volna. Ahogy jobban elnéztem, akkor vettem csak észre, hogy a lába előtt egy nagy köteg rőzse van.
Egyszer volt, hol nem volt, a gyorsan növő napraforgóerdőn túl, még az erecsi öreg fűzfán is túl, messzebb, mint a tóparti szúnyogfelhők, de a világvégi ehető lapuleveleknél azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.
Halancsa és Kígyurka a sikeres vadászat után szundított egyet. A bendőjük megtelt, a kedvük jó volt, Halancsa már nem gondolt letörött és elgörbült fogaira, Kígyurka sem az elromlott lámpására, amire minden mélytengeri élőlénynek szüksége van a tengerfenéken az élethez.
Részlet az Egyszervolt... című meseantológiából
Mimi egy kicsike királylány volt egy picike birodalomban. De még az is beláthatatlannak tű nt számára. Elveszettnek érezte magát, mert ügyetlen volt, lassú, és soha semmit nem talált meg. A mamája most is épp korholta.
Történt egyszer, hogy az állatok megelégelték az ember fölényét, és elhatározták, fellázadnak ellene. Az ötlet a lótól származott, akinek különösen sok dolga akadt aznap, mivel az ember szénát takarított be a rétről.
Részlet a Lechner című könyvből
A teremőr lekapcsolta a lámpákat a hatalmas helyiségben, és becsukta maga mögött az ajtót. Hallani lehetett, ahogy kettőt fordult a kulcs a zárban. A pozsonyi múzeum majdnem teljes sötétségbe borult, csak a biztonsági kamerák apró lámpái világítottak.
Az emberek mindig kitalálnak valamit. Például azt, hogy már olyan kisvárosban is, mint ahol Kiskata és Julijul lakik, csuklós autóbuszok járjanak. Sőt olykor még ennél is képtelenebb ötleteik vannak. Mondjuk, hogy a nagymamáék falujába is csuklós autóbusz járjon.
A rozsdás szőrű nádifarkas nyáron gondtalanul élt a maga gazdag birodalmában, nem bántotta sem az embert, sem pedig a jószágot. Ha a sok bitangolás, kíváncsiskodó csatangolás közben korogni kezdett a gyomra, hát halat meg csíkot fogott a mocsárban, vagy kirabolta a víziszárnyasok fészkét, tojással, madárfiókával tömte tele a bendőjét.
Emese azt álmodta, hogy meggyújtja a gyertyákat a karácsonyfán, majd lábujjhegyre állva megigazít egy szaloncukrot a legfelső ágon.
‒ Jó lesz? ‒ kérdezte hátrasandítva.
‒ Kitűnő ‒ nyugtázta Hemperkőc. ‒ Kezdődhet a produkció!
5. oldal / 17