Ez volt aztán a csapatmunka! Kilenc, a kalandvágyó kis tyúk – aki ugyan nem is sejtette magáról, hogy kalandvágyó – ezen az estén a legnagyobb kalandban találta magát, amilyenben csak udvarbéli szárnyas részt vett, mióta világ a világ. Hogy miért?
Sokat rágódott már ezen Kilenc, beszéltek róla Felhővel is, de igazából csak ebben a pillanatban, itt a toronylépcsőn értette meg, hogy miért és hogyan is került bele. Miattuk. Azok miatt, akik itt ültek előtte a lépcsőfokokon. A családja, a nyolc nővére − akik mind tudnak repülni –, a tyúkok az udvarból, a pulyka, a Nagy Vörös kakas, Felhő, a barátja, a többi kacsa. Ők azok, akik miatt Kilenc most egy igazán vakmerő dologra készül.
Miközben Trudi, a szürke pulyka karmaiba kapaszkodva a lépcsőben tátongó hatalmas foghíj fölött imbolygott, átvillant az agyán, hogy ő nem tud repülni. És mi lesz, ha leesik? Félt? Igen, hát persze. Izgult? Nagyon is, alig látott, alig hallott, annyira. De sohasem volt még semmiben annyira biztos, mint most abban, hogy a toronyban fel kell másznia a vaskakashoz.
− Kilenc, várj, tartalak! – nyávogta a fekete macska, és a félelmetes foghíj fölött alulról megtámasztotta a kis tyúkot.
− Gyere, foglak! – kiabálta a pulyka.
Kilenc kapaszkodott, erőlködött, húzta magát. És sikerült! Egyszerre csak átlendült a mélység fölött, s már ott is volt a következő lépcsőfokon. Aztán a következőn, és így haladt szépen tovább fölfelé a toronyban. Az udvar szárnyasai meg, ahogy elhaladt mellettük, mind buzdították, bátorítólag végigsimítottak a szárnyán, a vállán, a hátán, és ilyeneket mondtak:
− Hajrá, Kilenc! Ugorj nagyot! Csak ne nézz le! Bátorság! Meg tudod csinálni!
Az utolsó lépcsőfokon a tyúkocskát az anyukája várta mosolyogva.
− Gyere, felemellek! – mondta.
Kilenc bólintott, és a következő pillanatban már kinn is volt a toronyablakban, s feje fölött ott magasodott a rendíthetetlen vaskakas. Az ablakpárkányról nem volt nehéz feljutnia a cseréptetőre, csak egy apró ugrás meg egy kis kapaszkodás kellett hozzá. Minden izmát megfeszítette, nem nézett lefelé, csak a cserepekre meg a kakasra figyelt. A karmaival megkapaszkodott a cserepek peremében, és hamar feljutott egészen a tetejére.
És most? Hogyan tovább? A vaskakas a négy égtáj felé mutató iránytűn állt. Abban talán ő is megkapaszkodhatna. Vett egy nagy levegőt, s nem gondolt a leesésre, nem gondolt a többiekre, nem gondolt magára, csak egyetlen dolog járt a fejében: Fel! És ugrott!
S már ott is állt a vaskakas mellett. Összeszedte a bátorságát, körbenézett, s meglátta a világot maga körül: a narancssárga naplementét a nyugati égen, a közelgő sötétet keleten, a falut a torony alatt, odébb a mezőt, aztán az erdőt, és érezte a tollait borzoló alkonyi szelet. Felemelő pillanat volt. Mintha megállt volna az idő, a világ, minden. Csak az ég volt, a szél, a vaskakas meg a végtelen tér – a nagy, nagy szabadság –, s a kis tyúkot ez végtelen nyugalommal töltötte el. Már nem félt, nem izgult, csak állt, és nézte a világot, amit így még sosem látott.
Aztán hirtelen beléhasított, hogy erősen sötétedik, és neki indulnia kell vissza. Na de hogyan? A felkapaszkodáshoz volt egy terve, és rengeteg segítséget is kapott, a lejutásra viszont nem gondolt sem ő, sem Felhő, sem senki. Természetesnek vették, hogy amint felment, úgy le is mehet: lépésről lépésre. Csakhogy erre már nem volt idő. Most úgy érezte, ez a nagy szabadság idefenn csapda, ahonnan szabadulnia kell, mégpedig azonnal. Egyetlen mód kínálkozott: kitárni a szárnyát, és a jó sorsára na meg a szélre bíznia magát.
Egy utolsó pillantást vetett az utolsó narancsszín felhőkre a horizonton, kitárta a szárnyát, és elrugaszkodott. Leírhatatlan volt. A fülében sivított a szél, a feje lüktetett, a teste megfeszült. Ilyet még sohasem élt át. Aztán mintha valami erő felkapta volna, és csak vitte, vitte, vitte magával. A kis tyúk nem merte kinyitni a szemét, bár valószínűleg úgysem látott volna semmit. Úgy érezte, a szél viszi őt, amerre akarja. És ő hagyja, hadd vigye.
Aztán a lendület egyre erőtlenedett, a szél alábbhagyott, és Kilenc egyszer csak a földre pottyant. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Ismerős dolgokat látott maga körül: egy szilvafát, kerítést, tyúkólat, itatót. Az otthonát. S az összes tyúk, az anyja, a nővérei, a Nagy Vörös kakas, a kacsák, a Pulyka, persze Felhő is, mindenki ott állt az ólnál, és integetett, hogy igyekezzen, jöjjön már. Kilenc megrázta magát, és ment.
− De jó, hogy földet értél! Izgultunk ám! Ügyes voltál! – mondogatták neki, miközben összevissza ölelgették, simogatták. – Nem fáj semmid? Biztos fáradt vagy.
Kilenc nagyon boldog volt, büszke és elképesztő fáradt, úgy érezte, menten elalszik. Motyogott valami köszönetfélét:
− Köszi, hogy megvártatok, igazán jólesik, nem, nem fáj, egy kicsit fáradt vagyok, biztos az izgalom, jó éjt, jó éjt! Köszi nektek, nagyon!
Felmászott az ólban a helyére, becsukta a szemét, és már aludt is. Ahogy a többiek is körülötte. Ezen éjszakán mind mélyen aludtak, és mind egyről álmodtak: a vaskakasról, az esti szélről meg a világról, ami hatalmas és mégis apró, mint az udvaruk – az otthonukról.
Fekete Lilla rajza