Mesetár
Az osztály kicsöngetéskor nem rohant az udvarra focizni, sem elfoglalni a legjobb helyeket a mászókán, amelyen a lányok előszeretettel gyakoroltak mindenféle akrobatikus mutatványokat. Mint egy felderítő expedíciós csapat, amely épp a dzsungelben készül tábort verni, körbejárták az iskolaudvart. Most egészen másnak látták, mint az elmúlt években. Pláne úgy, hogy bemehettek arra a részre is, ahova eddig nem volt szabad.
Satnyácska motyogott valamit, majd egy pillanatra kékes fény vonta be az alakját. Aztán elindult, de még véletlenül sem úgy, ahogy egy hétköznapi ember szokott: mintha egy láthatatlan lépcsőn lépkedne, nemes egyszerűséggel felsétált a levegőbe, és jó néhány méter magasan megállt a fejük fölött.
Március 18-át a zenekedvelő pozsonyiak örökre szívükbe vésték. A városi színház színpadát ideiglenesen megtoldották, hogy elférjen rajta a közel 200 szereplő: az Egyházzenei Egylet zenekara, a vonósok, a fúvósok, az ütősök, a hárfás, az alkalmi gyermekkar, a Pozsonyi Dalárda, a Nyomdász Szövetség Dalegylete, a szólisták, Kováts Fanny, Kuncz Matild, Strehlen Anton és a karmesteri pulpituson Thiard-Laforest József.
Ma este mesét fogok írni, vakarta meg a fejét, törölte meg a bajszát, túrt bele a szakállába, nyitotta ki a füzetét, nézett a fehér lapokra, fészkelődött a fotelében, gondolt a gyerekek ezreire, vette elő a tollát, hunyta be, nyitotta ki, hunyta be, nyitotta ki még egyszer a szemét a Meseíró.
A Bécsből Pozsonyba tartó postakocsi, amely nemcsak leveleket és csomagokat, hanem Mozartékat is szállította, épp az ausztriai Hainburg városán haladt keresztül. Még csak délután négy óra volt, de decemberben nagyon korán tér nyugovóra a bágyadt nap. A kocsis nógatta a lovakat a bécsi úton, hogy még a sötétség beállta előtt elérjék a Dunát.
– A látogatóköpenyről hiányik egy gomb! – döng-zeng a terem, ahonnan nem olyan régen elmenekültünk, úszik át a dörgedelmes hang a szomszédos szobákba, még hozzánk is eljut, pedig messze járunk.
Részlet a 3-5-8 perces téli mesék című könyvből
Karácsony reggelén a szokásosnál is nagyobb volt a sürgés-forgás a mennyben. Miközben az angyalok kara már javában próbálta a legszebb dalokat, egy ősöreg angyal a csillagokat suvickolta, amelyek apró aranykampókon lógtak az ég bársonyfüggönyén. Hirtelen egy egészen kicsi angyal rontott be a műhelybe. Az öreg összehúzta a szemöldökét.
Sevda pincérként dolgozott a szállodában. A délutáni szünetet általában a közeli parkban töltötte. Szerette figyelni a parkban élő macskákat. Mindig úgy tűnt neki, a macskák közössége afféle város a városban, amelynek megvannak a saját, rejtett szabályai.
Közeledett az este. Fogat mostunk, majd befeküdtünk mind a négyen a sátorba. Alig fértünk el, de jó bulinak ígérkezett. Tudtuk előre, hogy nem alvással akarjuk tölteni az estét, hanem tervezéssel.
A nap ragyogó korongja már csaknem végigcammogott megszokott útján, talán egy rövid órácska volt még hátra a csókig, amit a horizont zöldellő üstökű fáinak tartogatott. Pályája magasztos fináléját sziporkázó színkavalkáddal ünnepelte, mert úgy hitte, az élet ura nem bocsáthat sötétséget a világra szeretett teremtményei elbűvölése nélkül.
1. oldal / 19