Meskete
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy takaros udvar, azon egy csinos ház, a házban pedig egy gyönyörűszép cirmos macska. Újév reggelén, ahogy minden reggel, a macska ébredt elsőnek. Nyújtózott egy nagyot, s felugrott az ágyra.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy fenyőfa. Ezüstfenyő volt, egy udvarban nőtt a kerítés mellett, a felső ágai kilógtak az utcára, épp a buszmegálló fölé. A nyáron történt, hogy az ágai közé beköltözött egy kíváncsi szarkapár. Azért választották ezt a fát, mert kiváló rálátás nyílt róla a buszmegállóra meg az udvarra, és így mindig volt mit nézniük.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis mormota itt a hegyoldalban, az erdő fölött, a havasi legelőn. Egy barátságos kis üregben lakott a többi mormotával együtt. Reggelente amint felkelt, nyújtózott egy nagyot, kibújt az üregből, beleszagolt a friss, illatos levegőbe, aztán meglátogatta a szomszédait. Naphosszat együtt sétálgatott velük a legelőn, beszélgettek, eszegettek, majd ahogy a nap lement, hazamentek aludni.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony. Egy aprócska házban lakott az utca végén, és azon törte a fejét, vajon számos kérője közül kinek nyújtsa a kezét, kihez menjen férjhez. Apja, a bölcs király és anyja, a jó királyné ugyanis rábízták ezt a nehéz döntést.
Könnyű szél fújt a nádasban reggel, amikor récemama keltegetni kezdte a fiókáit.
− Ébresztő, kismadaraim, ébresztő, ideje nyugalmasabb helyet keresni, mindjárt jönnek a fürdőzők! Itt egy perc nyugtunk sem lenne tőlük egész nap.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy sudár, szép szál erdei fenyő a messzi magas hegyekben. Egy hatalmas szikla peremére sodorta a szél még magkorában. Ott megkapaszkodott, és a kevéske földből meg az esővízből táplálkozva erős fává növekedett.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember. A falu szélén lakott egy kis házban. Nem volt az a ház se nagyon szép, se nagyon díszes, pedig az öreg híres fazekasmester volt. Messze földön senki olyan szép csuprokat meg fazekakat nem tudott készíteni, mint ő.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy legelő. Ezen a legelőn legelészett egy kisbárány és egy egész juhnyáj. A kisbárány nagyon szeretett legelészni. Jó étvággyal harapta a zsenge füvet, kóstolgatta az illatos fűcsomókat, egyik finomabb volt, mint a másik. Észre sem vette, és már egészen messze jutott a nyájtól.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld varangy. A patakpartján lakott egy lapos kő alatt. Ott vackolta be magát még ősszel, amikor hidegre fordult az idő, és ő fázni kezdett. De jött a jó idő, egyre többet sütött a nap, és melegedett a talaj is a patakparton. A varangy kinézett a kő alól.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Abban az erdőben élt egy vaddisznómama a kilenc malacával. A kilenc malac mind vidáman szaladt az anyja után az erdőben, hogy megtanulja, miképp túrja ki a finom falatokat a talajból. Amikor egy-egy ilyen útról hazatértek, olyan szurtosak voltak a malacok, hogy az anyjuk se ismert volna rájuk, ha nem vele együtt járták volna az erdőt.
1. oldal / 5