Aki nem tud repülni
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy udvar. Egy faluvégi kis ház udvara. Nem volt benne más, csak egy vén szilvafa, egy kis domb meg néhány ól. Hogy milyen állatok éltek az udvarban? Ó, volt ott minden! Kacsa, liba, gyöngytyúk, malac, bárány, kecske, kakas, tyúk. Egyszóval sok és sokféle állat. Volt hát nyüzsgés az udvarban! Mindig történt benne valami.
Kilenc, a kis fogolyszínű tyúk egy kora őszi, aranysárga reggelen a kerítés tövében kapirgált. Éppen azon gondolkodott, vajon történik-e aznap valami érdekes, valami szuper, valami fantasztikus dolog vele. Mondjuk, sikerül-e végre felrepülnie a kerítés tetejére, hiszen már nagyon ideje volna, hogy ő is lásson az udvarnál valami többet a világból. Nővérei amióta megtanultak repülni, egész álló nap a kerítésen feszítenek, és Kilenc ahányszor csak elsétál arra, sajnálkozó pillantásokkal méregetik őt, amitől ő még kisebbnek és szerencsétlenebbnek érzi magát, mit máskor.
Mi van a kerítésen túl? Kilenc el sem tudta képzelni. Bár azt sem tudta, kíváncsi-e egyáltalán bármire is a kerítésen túli világból.
Kilenc a tavi kaland után kerülte a kacsákat. Úgy érezte, egy életre elege van az izgalmakból, a kerítésnek pedig, aminek a tetején a nővérei továbbra is ott billegtek nap mind nap, még csak a tájékára sem ment. Szép csendesen csipegetett az udvaron, elbeszélgetett az öreg tyúkokkal, megkapirgálta a szilvafa tövében a talajt, sétálgatott, és élvezte a nyugalmat.
Kilenc még sosem látott havat, nagyon meglepődött hát, amikor egy hideg délutánon az égből nem víz, hanem furcsa, fehér pelyhek kezdtek esni.
− Hó, hó, hó! Havazik! – kiáltozták az udvar lakói, azok, akik egy évnél idősebbek voltak, és már láttak ilyet.
Kilenc éjjel furcsa álmot látott. Az álom olyan valóságos volt, hogy felébredve a tyúkocska egy jó darabig csak pislogott, és azon mélázott, hogy talán nem is álom volt, hanem tényleg megtörtént a dolog. Azt álmodta ugyanis, hogy a templomtorony és tetején a vaskakas eljött hozzá látogatóba. Hajnalhasadáskor, épp amikor Kilenc a szemét nyitogatta, benéztek a tyúkólba.
Kilenc elaludt reggel. Nem ébredt fel a Nagy Vörös első kukorékolása előtt, de még az első, sőt a második kukorékolására sem.
Kilenc a szilvafa tövében ücsörgött, és élvezte a tavaszi napsütést.
− Micsoda tökéletes nap! − gondolta magában, ahogy a virágzó szilvafa ágai közt felnézett az égre. − Pontosan olyan, mint a tegnapi.
Kilenc nem tudott aludni. Csak fészkelődött, becsukta a szemét, aztán kinyitotta, megigazgatta a tollait, aztán mocorgott egy kicsit, megint becsukta a szemét, próbált lassan lélegezni, és így tovább egész éjjel már napok, akarom mondani, éjszakák óta.
Ez volt aztán a csapatmunka! Kilenc, a kalandvágyó kis tyúk – aki ugyan nem is sejtette magáról, hogy kalandvágyó – ezen az estén a legnagyobb kalandban találta magát, amilyenben csak udvarbéli szárnyas részt vett, mióta világ a világ. Hogy miért?