Népmesék
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy nagy fa. Annak a fának volt kilencvenkilenc ága, a kilencvenkilencedik ágán volt egy szoknya, annak a szoknyának volt kilencvenkilenc ránca, a kilencvenkilencedik ráncában volt egy bolha, annak a bolhának a veséjéből veszem ki a mesémet.
A garabonciások azokból lesznek, akik tizenhárom iskolát végeztek. Akkor tizenketten fölülnek a szerencsekerékre, pedig jól tudják, hogy egy közülük el fog veszni. De tizenegy megmarad, és igazi garabonciás lesz. Hogy melyik veszik el a tizenkettőből, azt előre senki nem tudja. Aztán egyenként szétmennek vándorolni a világba. Rendesen kóborló és csavargó életet élnek, rongyos ruhában járnak faluról falura, mindenütt kéregetnek, de legszívesebben tojást és tejet fogadnak el. Ahol nem szívesen látják őket, bosszúból fergeteget, jégesőt okoznak, néha tüzet is.
Egyszer meghalt egy püspök, aki míg élt, a jobbágyait igen sanyargatta. Amikor meghalt, összejött a többi pap, imádkoztak fölötte, és szépen felöltöztetve koporsóstul a templom közepére tették. Eleinte papok virrasztottak mellette éjjelenkint, de mikor látták, hogy a püspök éjjel tizenkét órakor fölkel a koporsóból, elmegy egészen a templomgádorig, ott elesik, aztán fölkel, és a koporsóba nagy zuhanással visszafekszik, igen megijedtek, és kilopództak a templomból. De a történtekről senkinek nem szóltak semmit.
A papok aztán nem mertek többet a püspök mellett virrasztani. Hanem a diákok közül, akiket ingyen tartottak, megkértek hármat a virrasztásra, méghozzá olyanokat, akik nem tudták, mi a félsz.
Egyszer egy embernek volt három fia, egy pap, egy nótárius meg egy parasztember. A paraszt azt gondolta, hogy ő azért szegény, mert nem járt iskolákat, amint a másik két testvére. Elkezdett hát hatvanesztendős korában iskolába járni. Mivel pedig abban a faluban nem volt iskola, kénytelen volt a szomszéd faluba járni. Egyszer, amikor az iskolából ment hazafelé, a búzaföldek mellett az országúton talált egy láda pénzt. De a láda nehéz volt, haza nem vihette, hanem behúzta a búzába, és onnan éjjel apródonkint hazahordogatta. Sok pénze lett, mindjárt vett házat, ökröt, malacot, és amire szüksége volt.
Volt két öreg. Igen jól érezték magukat, igen jól megvoltak, már megöregedtek. Volt nekik egy tehenük. Hát már abba is beleuntak, röstelltek a tehénnel tovább vesződni, s azt mondja az asszony az urának:
– Ugyan, apjok! Vidd el ezt a tehenet a vásárra, add el! Mit vesződjünk mi már vele!
Fogta az ember és elvezette a tehenet a vásárra. Amint ment, talákszott egy másik emberrel.
– Hová mész, sógor?
– Viszem ezt a kecskét a vásárba.
– Tudod mit? – azt mondja. – Cseréld el velem azt a kecskét, odadom érte a tehenet.
Meghalt az öregapa. Közben meg disznóölés is volt a háznál. A disznóhúst fölrakták a kéménybe füstre. Azelőtt ugye a kemence bent volt a konyhában, és mind tele volt rakva csecse-becse, kismirglizett tepsikkel. Aztán azelőtt igen hitték, hogy a halottak hazajárnak. No, akkor a szomszédok közül az egyik pofa fölment a kéménybe, mert nyitott kémény volt sövényből, és leereszkedett. Ráállt arra fára, amire a húsokat rakták füstölődni. De amint a sunkákot a nyakába csapta, a fa eltörött alatt, és lepottyant.