Mi van a kerítésen túl? Kilenc el sem tudta képzelni. Bár azt sem tudta, kíváncsi-e egyáltalán bármire is a kerítésen túli világból.
Ő csak a kerítés tetejére szeretett volna felrepülni, mint a nővérei.
− Na – hápogta Felhő kacsa –, mit szólsz hozzá?
A kis tyúk nem tudott mit mondani. Nem látott semmi különöset. Egy kicsit csalódott volt, talán túl sokat várt a dologtól a titokzatos levél miatt.
− Hát… szép – kotyogta aztán kissé bizonytalanul.
− Azt hitted, izgalmasabb lesz, ugye? – hápogott tovább a kacsa. – Hát, amikor először átbújtam a kerítés alatt, én is így voltam ezzel, valami nagyobbra számítottam. Aztán ahogy egyre többet sétáltam kinn, egyre több mindent észrevettem.
− Például mit? – Kilencnek fogalma nem volt, mi lehet az a „sok minden” egy ilyen kerítésen túli pusztaságban.
− Például több a fű, ezt már innen is látod – magyarázta Felhő.
− Aha… benn viszont kapunk magot, és az is finom… − ellenkezett Kilenc. – De talán már vissza is kéne mennünk, lassan itt a vacsoraidő, nem?
A tyúkocska úgy érezte, a mai napra ennyi éppen elég a kalandozásból, ám a kacsát sem akarta megsérteni.
− Tudod, ez nagyon érdekes itt, de én igazából csak azért akartam felrepülni a kerítésre, mert a nővéreim is felrepültek, nem azért, hogy kimenjek… Tudod, benn, az udvarban is egész jó… Ott mindig van ennivaló, és a többiek is ott vannak, meg… szóval… benn már ismerek mindent. Érted? − Kilenc könyörögve nézett a kacsára.
− Értem, hát hogyne érteném. Beijedtél. De tudod, mit? Gyere el velem legalább csak odáig, a sarkon túli fás részig. Mutatok neked valamit.
− Nem is ijedtem be! – méltatlankodott a tyúkocska, aztán mint akinek nincs más választása, szó nélkül megindult a kacsa után.
Felhő nem volt a leggyorsabb járású szárnyas az udvarban, és most kimondottan lassan totyogott a kerítés tövénél vezető ösvényen. Kilencnek volt ideje gondolkodni, amíg elértek a kerítés végéig. Arra gondolt, hogy lehet, ő mégsem olyan bátor kalandor, mint az a nagymama volt, akiről az anyja beszélt. Lehet, hogy nem is olyan okos. Meglehet, neki pont elég, ha egész nap benn kapirgálhat az udvarban, és még az is lehet, hogy a kerítés tetejére sem kell felrepülnie. Mert minek is! Nincs a kerítésen túl semmi látnivaló. Lehet, nem olyan izgalmas az élet, és lehet, hogy nem is kell annak lennie. Lehet…
− Lehet, hogy itt most lesz egy kis lejtő, nézz a csőröd elé! – kiáltott hátra Felhő.
− Rendben! – ébredt föl a merengésből Kilenc, és igyekezett az ösvényre figyelni.
A saroknál elkanyarodtak balra, és rövidesen elértek a nyárfáshoz. Kilenc még sosem látott nyárfát, sem semmilyen más fát, az udvari szilvafát leszámítva. Kíváncsian nyújtogatta a nyakát fölfelé, hogy felfogja, milyen hatalmasra is lehet nőni. Elkerekedett szemekkel bámulta az égig meredező fákat! Hát még mikor Felhő a fák mellett eltipegett egészen az aprócska, zöld tükrű tavacskához, akkor nézett csak igazán nagyot! Mert még csak hasonlót sem látott soha.
− Ez itt a tó, látod? – mosolygott Felhő. − Most megmutatom, mire való.
Azzal besétált a vízbe, és úszni kezdett. Csendesen siklott a hullámokon, mögötte fodrozódott a víztükör. Kilenc szóhoz sem jutott. Mit csinál ez a kacsa? Jár a vízen? Miféle ördöngösség ez?
− Úszom! – kiáltotta vissza az elámult tyúknak Felhő. – Repülni nem tudok, de úszni igen!
Pár kör után aztán a kacsa kiúszott a partra, és azt mondta:
− Most te jössz!
− Micsoda? – Kilenc megijedt. – De hát én nem tudok úszni!
− Gyere, pattanj a hátamra! – intett Felhő. – Egy kicsit úszkálunk itt, a part mentén, csak hogy kipróbáld, milyen. Nem veszélyes! Gyere, na, ne félj!
Felhő kitotyogott a vízből, a kis tyúk pedig, maga is meglepődve magán, felugrott a nálánál lényegesen nagyobb kacsa hátára, majd a kacsa visszasétált a vízbe, és már siklottak is, mintha mindig ezt csinálták volna.
− Ugye, milyen jó? – mosolygott Felhő. – Megpróbálod? Csak ne csapkodj a szárnyaddal!
Azzal megrázta magát, Kilenc meg zsupsz, belepottyant a vízbe. Kétségbeesetten rikácsolni kezdett, csapkodott a szárnyával, rúgkapált a lábával.
− Csukd össze a lábaid meg a szárnyaid, és csak lebegj! – kiabálta neki Felhő.
− Nem megy! Elsüllyedek! – rikoltozta Kilenc.
Ekkor egy pillanatig sikerült nyugton maradnia, és lebegett a vízen, majd újra csapkodott, végül kijutott a partra.
− Én nem vagyok kacsa! – rázogatta magáról a vizet dühösen. – Átázott a tollam! Majdnem meghaltam!
Felhő értetlenül állt mellette.
− Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Azt hittem, menni fog. És egy apró pillanatig sikerült is, lebegtél a vízen, láttam! Az nagyon szép volt!
− Ja, az szép volt, de most menjünk, mert még lekéssük a vacsorát!
Szótlanul tették meg a visszafelé vezető utat. Kilenc egy jó darabig még haragosan szipogott meg krákogott. A kerítésen átbújva aztán a kacsához fordult, és annyit mondott:
− Azért tényleg nagy élmény volt, köszönöm.
− Holnap is megyünk? – derült föl Felhő ábrázata.
− Hát, azt még megálmodom.
− Jó, én kisétálok megint, és ha akarsz, jöhetsz velem.
− Köszönöm – búcsúzott Kilenc a nem hétköznapi kacsától, és szaladt a nővéreihez, akik már javában csipegették a vacsorára kiszórt finom búzaszemeket.
Fekete Lilla rajza