Kifli kutya szépen, nyugodtan ült a fotelban, és Bibit figyelte. Bibinek úgy tűnt, ez a kutya még sosem látott nyolcéves kislányt, főleg nem kétcopfosat, azért nézi őt annyira. Ami azt illeti, még ő sem látott nyolchetes kiskutyát, főleg skót juhászt nem.
Bibi és Kifli kutya egy októberi reggelen szokásos sétájára indult. Amint kiléptek a házból, majdnem fellökte őket egy arra siető úr az aktatáskájával. Az úr mögött egy kisasszony rohant a buszmegálló irányába kopogós sarkú cipőben, aztán két rózsaszín iskolatáskás ikerlány következett loholva, azok mögött egy anyuka szedte fürgén a lábát gyerekkocsit tolva, s mögötte a kisfia egy nagy barna kutyát vonszolva.
Sötét volt. Csörgött a vekker, ám Bibinek nagyon, de nagyon nehezére esett kimászni az ágyból. Nem azért, mintha hideg lett volna a szobában, nem. A sötét miatt. Pontosabban azért, mert még sötét volt, és Kifli nem kezdte el a szokásos reggeli nyújtózkodós-mocorgós ébredési szertartását. Mélyen aludt. Még horkolt is, bizony!
– Kifli, mit kérsz karácsonyra? – szólt Bibi a kutyájához egy decemberi reggelen.
– Virslit kérek! – vágta rá rögtön Kifli kutya, aki mindig a legjobbra gondol. Bibit ez a válasz kicsit meglepte, az igazat megvallva kicsit sértette is.
– Nem! – kiáltott rá Bibi Kiflire, amikor észrevette, hogy az éppen a kesztyűjét rágcsálja. – Az nem a tiéd!
– Na jó – eresztette el a kesztyűt a kutya –, akkor vigyél ki sétálni. Azonnal!
– Azonnal? Hát micsoda beszéd ez?
– Azonnal vigyél! Unatkozom!
Bibi megbetegedett. Fel kellett volna kelnie, fel is akart kelni, de nem bírt. Olyan beteg volt, hogy csak a fejét tudta felemelni, és síron túli hangon odaszólt a nagy, fekete macskájának:
− Madame Loulou, volna olyan kedves és megsétáltatná Kifli kutyát? Attól tartok, nincs erőm felkelni.
Bibi és Kifli kutya esti sétára indult. Még egészen világos volt, de a nedves földre, fűre, bokrokra már leszállt az esti harmat. Sejtelmes, kora tavaszi illatok töltötték meg a levegőt. A piactérre érve Kifli egy kapucnis embert vett észre. A tér túlsó végén bukkant fel hirtelen. Feléjük közeledett. Kifli vad ugatásba kezdett.
Bibi madárcsicsergéses áprilisi reggelre ébredt. Kibújt az ágyból, megsimogatta Kifli kutya buksiját, aztán Loulou cica buksiját is, és mindkettőjüknek adott reggelit. Épp a fogát mosta a fürdőszobában, amikor éktelen morgásra, fújásra lett figyelmes. Rohant a konyhába, ahol már állt a bál. Loulou macska harci pózban, égnek álló szőrrel és villogó karmokkal fújt a tálja mellett lapuló kutyára.
Bibi, Kifli és Madame Loulou elhatározták, hogy másnap kilátogatnak a majálisra. A parkban lesz a pompás mulatság. Lehet majd virslit – ez főleg Kiflinek volt fontos –, plüss- meg tollasjátékokat – Madame Loulou kedveli az ilyesmit –, vattacukrot venni.
Bibi és Kifli épp az út szélén várakozott, hogy átkelhessenek a zebrán, amikor megállt mellettük egy fiú és az anyukája, és a fiú Kiflire mutatva így szólt:
− Nézd, anya, Lassie!
1. oldal / 2