kab27

 

Kilenc éjjel furcsa álmot látott. Az álom olyan valóságos volt, hogy felébredve a tyúkocska egy jó darabig csak pislogott, és azon mélázott, hogy talán nem is álom volt, hanem tényleg megtörtént a dolog. Azt álmodta ugyanis, hogy a templomtorony és tetején a vaskakas eljött hozzá látogatóba. Hajnalhasadáskor, épp amikor Kilenc a szemét nyitogatta, benéztek a tyúkólba.

− Gyere, Kilenc, pattanj ide mellém! – szólította meg őt a vaskakas. – Innen szép igazán a világ!

Erre Kilenc felébredt, és most csak néz ki a fejéből. Mit jelenthet ez az álom? Mit akar tőle a torony meg a vaskakas? Teljesen tanácstalan volt, ezért a reggelinél megkérdezte a nővéreit, vajon mit gondolnak az álmokról.

− Ti már álmodtatok igazán furcsát?

− Ó, hogyne! – bólogattak szaporán a tyúkocskák.

– Én egyszer azt álmodtam – kárált az egyik –, hogy csak kukoricát kaptunk reggelire, búzát nem! Hú, nagyon rossz volt!

− Én egyszer álmomban nem ébredtem fel reggel a Nagy Vörös első kukorékolására, csak a másodikra! Ijesztő volt! – így egy másik.

− Egyszer én azt is álmodtam, hogy… hogy… hogy… − a harmadik nagyon igyekezett, hogy mondjon valamit. – Jaj, már nem is emlékszem! De álmodtam, az biztos! Jaj, de rémes!

− Jobb, ha nem álmodsz, Kilenc, én mondom! – jelentette ki a negyedik, mire mind bólintottak, és ő témát váltott: – Finom ma a búza, nem igaz, lányok?

− Nagyon ízletes! Valami különleges aromája van ma reggel – kotkodáltak a nővérek, már el is felejtették a rémes álmokat.

Kilenc azonban nem tudott ilyen könnyen megnyugodni. Valaki csak megmagyarázza az álmát! Lennie kell valahol valakinek! Aztán eszébe jutott Felhő, ő biztosan ismer valakit. S már szaladt is, hogy megkeresse a barátját. Még a reggelijét sem fejezte be, annyira igyekezett. A nővérei a fejüket csóválták a furcsa viselkedés láttán, de végül is így több maradt nekik a reggeliből, hát hamar megbékültek vele.

− Felhő, Felhő! – kiabált a kis tyúk a kacsákhoz érve.

Haj, nagy volt a tömeg a kacsaetető körül, Felhő alig tudta kiverekednie magát a tumultusból.

− Mi olyan sürgős, hogy a reggelinél is fontosabb? – nézett kérdőn Kilencre.

− Hát… hát álmodtam! – lihegte az, nehezen jutott levegőhöz a nagy sietéstől.

− Igen? – Felhő mintha nem értette volna, mi ebben a különleges.

− Tudod, a… a… magas izé…− Kilenc megpróbálta elmutogatni a tornyot, de kimondani nem merte a szót, nehogy a többi kacsa meghallja, és kérdezősködni kezdjen a tegnapi titkos kirándulásukról.

− Milyen izé? A tyúkól? A szilvafa? – Felhő úgy nézett a tyúkocskára, mintha sosem jártak volna a kerítésen túl.

Kilenc akárhogy mutogatott fölfelé a csőrével meg a szárnyával, a kacsa nem és nem értette, így aztán nagyot sóhajtva feladta.

− Na jó, majd reggeli után elmesélem – mondta a barátjának, és visszaballagott a tyúkokhoz, hátha hagytak neki egy-két szem búzát.

Késő délután volt már, amikor a két barát újra találkozott. Kilenc a szilvafa körül sétált, és az ég alján gyülekező sötét felhőket vizsgálgatta, hátha eső lesz.

− Na? Elmondod? – lepte meg őt a kacsa. – Bocs, hogy reggel nem jöttem rá, mit mutogatsz, de tudod, a reggeli a legfontosabb étkezés a napban! Majdnem mindennél fontosabb ám!

− Még a barátodnál is? – kérdezett vissza szomorúan Kilenc.

− Nem, dehogy, ne haragudj, nem akartalak megbántani. Nem tudtam, hogy neked ez ennyire fontos… Reggeli közben nekem nem tűnik fontosnak semmi, csak az, hogy egyek!

− Hát, nem is tudom – csóválta a fejét Kilenc. – Na, elmesélhetem végre, mit álmodtam? – kezdett bele aztán, most már szavakkal, mert kettesben nincs szükség a mutogatásra.

Amikor befejezte, Felhőnek tátva maradt a csőre.

− Nem mondod! Benézett? A torony? Pont rád? Elképesztő! És hívott a vaskakas? A mindenit!

− Ugye? Szerintem is roppant furcsa!

− Ez biztosan jelent valamit! El kell mennünk egy álomfejtőhöz!

− Ismersz olyat?

− Hát, ismerni nem ismerem, de tudom, hol lakik. Nem fogsz örülni neki!

− Miért?

− Mert egy kicsit félelmetes! De annyira nem is! És tuti, hogy ért az álomfejtéshez! – biztatta kissé megijedt barátját a kacsa. – Mindent tud! Mindenhez ért! Gyere!

− Á, nem is annyira fontos… csak egy buta álom volt! Holnapra elfelejtem! Nemsokára vacsoraidő, az fontosabb! – kotyogott maga elé Kilenc, aztán már indult is a kacsa után.

Felhő a ház felé vette az irányt. Kilenc óvatosan követte. Ki tudja, milyen lények laknak arra! Ugatnak, az biztos, azt már hallotta.

− Elárulod, miféle félelmetes alakhoz viszel? – kérdezte.

− Nyugi, nem ugat! − a kacsa mintha olvasott volna Kilenc gondolataiban. – Néha nyávog, és szereti a madárhúst. De minket nem esz meg, ne félj! – vigyorgott hátra a tyúkra Felhő.

− Hogy? Minket nem? Hát valakit igen? Hát nem búzát eszik? Te jó ég, nem mindenki búzát meg kukoricát eszik ezen a világon? – Kilenc szinte rikácsolt. – Nem megyek! – és már bújt is át egy résen a kacsa után.

Egészen más világ tárult a szeme elé. Fák, bokrok, sehol egy állat.

− Itt nincs is senki! – nyögte ki megkönnyebbülten.

− Nyugi, mindjárt jön – intette le Felhő. – Most is minket figyel valahonnan!

A két szárnyas úgy állt az idegen világban, mint akik az ítéletükre várnak. Ez pedig határozottan tetszett a macskának. Ott is termett előttük egy pillanat alatt.

 

Fekete Lilla rajza