Kilenc a szilvafa tövében ücsörgött, és élvezte a tavaszi napsütést.
− Micsoda tökéletes nap! − gondolta magában, ahogy a virágzó szilvafa ágai közt felnézett az égre. − Pontosan olyan, mint a tegnapi.
Kicsit fészkelődött, és behunyta a szemét, hogy még jobban érezze a meleg napsugarakat.
− Egy kis csipegetés reggel, egy kis csipegetés este, egy kis séta délután – motyogta maga elé. – Szép élet, nem igaz?
Már éppen elszundított volna, amikor valami hirtelen eltakarta előle a napot.
− Hé, no! Ne álld el előlem a napot! – pattant fel mérgesen.
− De bizony elállom! Úgy fekszel itt, mint akinek semmi dolga ezen a világon, pedig neked küldetésed van. Tessék felkelni! Dologra, hopp-hopp-hopp!
Felhő állt előtte csípőre tett szárnyakkal.
− Jaj, ugyan már, csak egy kicsit pihentem – kotyogta Kilenc. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, és felnézett a barátjára. – Egyébként meg ki mondta, hogy nekem küldetésem van. És ha mondta is, akkor se mondott határidőt, úgyhogy hagyj békén!
− Nem, nem, az álmok nem véletlenül jönnek akkor, amikor jönnek – rázta a fejét Felhő. – A macska pedig igenis megmondta. Tessék megtenni, amire hivatva vagy.
− Ó, ne már! – A kis tyúk ugyan kelletlenül, de csak feltápászkodott. – És most? Még tervünk sincs!
− Pont azért vagyok itt. Ma egy kis terepszemlére megyünk, és tervet készítünk, hogy mit, hogyan és mikor. Utána végrehajtás. Fel a toronyba! S kezdődik az új világ!
− Na, csak lassan, lassan… Nem hinném, hogy azért, mert felóvakodunk a toronyba, bármi is megváltozik a világban.
− Öööö… hát az biztosan nem úgy lesz, hogy felóvakodUNK – hápogta a kacsa. – Az úgy lesz, hogy felóvakodsz te magad, én meg lenn… izé, biztosítom a terepet.
− Micsodaaa? Hogy én? Óvakodok? Fel? Egyedüüüül? – Kilencnek minden tolla égnek állt. – Szó sem lehet róla! Nem ezt mondtuk. Az álmomban a torony se, a macska se, senki se mondta, hogy egyedül kell mennem – a tyúkocska majdnem elsírta magát.
− Jaj, ne már – Felhő átkarolta a barátját. – Persze hogy nem mondta senki, mert ez nyilvánvaló. A bátor és hősies tetteket mindig egy, azaz egyetlen magányos hős viszi véghez. Illetve vannak, mondjuk, barátai meg támogatói, segítői, de alapvetően… izé… egyedül van, na! Nem akartam ezt így kimondani, de ez van.
Kilenc nagyot sóhajtott.
− Oké, tudom. És akkor pontosan hogy csináljuk?
− Na, ez már beszéd!
Felhő felvázolta a tervet. Az első lépés egy esti próbakör. Elsétálnak a toronyig, megnézik, nyitva van-e az ajtaja, és ha igen, bekukkantanak, bemérik a lépcsőt, esetleg fel is mennek rajta egy darabon. Ha meg nincs nyitva az ajtó, akkor ott maradnak előtte, és kifigyelik, hogyan lehet kinyitni. Mert valaki egyszer csak jön, és bemegy az ajtón, nem igaz?
− Ez a terv? Hogy ott kucorgunk a templom előtt az árokban, amíg nem jön valaki? És ha sokáig nem jön senki? És ha ott kell lennünk, mondjuk, egész éjjel? És ha meglát bennünket valaki? Ha megtámadnak? Ha… megesznek?
− Jaj, Kilenc, nem fognak megenni.
− Na, arra azért nem vennék mérget. Lehetnek arrafelé kóbor kutyák is. Vagy rókák!
− Rendben. Tudod, mit? Menjünk most, ne várjunk egy percet se! Most biztos nincs ott róka.
− Hát, nem biztos, hogy ez jó ötlet – aggodalmaskodott Kilenc, és elindult Felhő után.
Ahogy a ház oldalában tipegtek, azért még megkérdezte:
− És ha jön valaki?
− Akkor kezdj el csipegetni valamit a földön, mintha éppen eszegetnél. Az emberek amúgy is csak magukkal vannak elfoglalva, azt sem veszik észre, ami az orruk előtt van.
Így is történt. A járda mellett, a fűben haladtak óvatosan a templom felé. A nap szépen sütött, éppen dél felé járt az idő, az utca kihalt volt.
− Hú, ezt megúsztuk! – lélegzett fel Kilenc, amint a templomhoz értek.
− Szerencsés időzítés! – húzta ki magát Felhő. – Na, most már csak fel kell oda jutnod! – mutatott a toronyra.
A kis tyúk beleszédült, ahogy felnézett a magasba. Csak most tudatosult benne, miért is állnak itt. Azért, hogy ő felmenjen oda, a toronyba, és kibújjon azon a kis ablakon a vaskakas mellé. Hirtelen nem értette, hogy is vághatott bele ekkora őrültségbe pont ő, aki retteg a magasságtól. Hiszen talán nem is a szárnyai gyengesége miatt nem tud repülni, hanem egyszerűen azért, mert fél, retteg a magasban.
− Miért is? – motyogta maga elé.
− A macska szerint azért, mert ezzel megmutatnád a világnak, hogy ha valaki kicsit más, mint a többiek, azért még véghez vihet különleges dolgokat. És ha ezt mindenki látja, és elgondolkodik rajta, akkor jobb hely lesz a világ.
− És ha nem látja mindenki? És ha a világ jó úgy, ahogy van? És ha a röpképtelen madarak örülnek, hogy lépkedni tudnak, és nem is akarnak repülni?
Felhő átölelte a barátját, és azt mondta:
− Elhiszem, hogy félsz. Én is félek, de próbáljuk meg! Ha nagyon veszélyes, visszafordulunk, rendben? Megyek veled egy darabig.
Kilenc bólintott. Felhő lenyomta a kilincset, és bár a kis tyúk erősen fohászkodott magában, hogy zárva legyen a toronyba vezető ajtó, és soha sehol senki ne találja meg a kulcsot, az ajtó kinyílt.
− Nézd, lépcsők! Nem is félelmetes! Gyere! – Felhő már indult is felfelé az ütött-kopott fa csigalépcsőn.
− Megyek – sóhajtotta letörten Kilenc, és a barátja után indult.
Néhány forduló után már pihegtek, aztán fújtattak, majd levegőért kapkodtak, és még mindig messze volt a vége. Egyszer csak váratlan akadályba ütköztek: az ódon szerkezetben hiányzott néhány lépcsőfok. Egy gólya számára ez persze nem jelentett volna akadályt, de egy kis termetű tyúkocska és egy kissé túlsúlyos kacsa, két röpképtelen madár bizony csak állt a foghíj előtt.
− Azt hiszem, ez ennyi – fújt Kilenc.
Felhő bólintott.
− Igen, mára igen… A nagy akcióhoz szükség lesz segítségre. Erre való az előzetes terepfelmérés, látod? Van itt ész! – kiáltott Felhő, és már robogott is, már amennyire tőle telt, lefelé a lépcsőn. – Tudom, ki kell ide. Gyere, megkeressük!
Kilenc egy darabig még kapkodta a levegőt, majd ő is megfordult, és elindult visszafelé. Amint ugrált egyik lépcsőfokról a másikra, arra gondolt, hogy rendben van, nem ágál tovább a sors ellen. Végül is még megtörténhet, hogy segítséggel valóság lesz az álomból.
Fekete Lilla rajza