Kilenc nem tudott aludni. Csak fészkelődött, becsukta a szemét, aztán kinyitotta, megigazgatta a tollait, aztán mocorgott egy kicsit, megint becsukta a szemét, próbált lassan lélegezni, és így tovább egész éjjel már napok, akarom mondani, éjszakák óta.
Nem azért, mert este félelmetes filmet nézett, sokáig nyomkodta a telefonja gombjait, esetleg kólát ivott volna, a tyúkokat még manapság sem érdeklik az ilyesmik. Egyszerűen csak izgult. Nagyon, nagyon-nagyon izgult. Vészesen közelgett ugyanis a nap, amikor fel kell mennie a toronyba a nagyon hosszú lépcsősoron a nagyon veszélyes foghíjakkal, és ott kimászni a tetőre a vaskakashoz, hogy… Hogy miért is? A kis tyúk tágra nyitott szemmel bámult maga elé a sötétbe. Körülötte mindenki aludt, volt ideje gondolkodni azon, vajon miért is vállalkozik olyasmire, mint a toronymászás.
Hogy is kezdődött?
Először is, nem tudott fölrepülni a kerítésre, ahova a nővérei pedig fölrepültek. Azután megkereste őt Felhő, a vakmerő kacsa, és megmutatta neki a nagyvilágot. Volt vízbe csobbanás, magaslesről ugrás, éjszakai séta, rémálmok, macskajós… És most itt van, ébren tartja az izgalommal vegyes rettegés a holnapi toronymászás miatt, ami ha nincs az a buta álom, soha eszébe sem jutott volna.
Csak sóhajtozott, mígnem eljött a hajnal. Akkor a Nagy Vörös kakas elkukorékolta a napfelkeltét, a tyúkok kitódultak a szabadba, és kezdetét vette a nap. Ment minden, ahogy szokott. Reggeli séta a szilvafához, aztán reggeli, csipegetés, kotkodálás, beszélgetés. Délelőtt a fiatalabb tyúkok, a jércék felrepültek a kerítésre fitogtatni a repülőtudományukat, az idősebbek meg korzóztak a kerítés mellett fel és alá, mint akik már jól tudják: aki magasra repül, nagyot eshet.
Eljött a dél és a délután. A tyúkok sétálgattak, pihentek, kotkodáltak, tették a mindennapi tyúkdolgokat. Kilencnek azonban nagyon nehezére esett aznap tyúknak lenni. Legszívesebben egy darab föld lett volna, vagy egy kő, aminek nem kell megmozdulnia, és amit senki sem vesz észre. Lassan este lett, vacsora, aztán bealkonyodott, és a tyúkok szedelőzködtek, hogy felmenjenek az ólba pihenni. Ekkor jelent meg Felhő.
− Na, készen állsz a nagy kalandra? – kérdezte.
− Hát, nem mondhatnám… − bizonytalankodott Kilenc.
− Én pedig már mindent előkészítettem. A segítség vár bennünket, ahogy megbeszéltük.
− Segítség? Miféle?
− Nyugi, nem kell izgulni. Nagy dolog az, amire készülsz, de mekkora! Nagyobb, mint eddig bármi, amit repülni nem tudó vagy tudó szárnyas végrehajtott a világon! Na, gyere, menjünk!
A tyúkocska sóhajtott egy nagyot, majd szó nélkül elindult a kacsa után. A szokott helyen szépen átbújtak a kerítés alatt, el a ház fala mentén, ki a falu főutcájára. Felhőnek be nem állt a szája, ahogy mentek az utcán, mindenféléről összevissza locsogott. Kilenc egy idő után meg is unta.
− Figyelj, nem mehetnénk csak úgy, csöndben? − reccsent rá a barátjára.
− Oké, oké, csak azt gondoltam, talán izgulsz, és jólesik egy kicsit másra gondolni – mentegetőzött a kacsa.
− Jólesne, de nem megy. – Kilenc most már tényleg nagyon izgult. Csak arra tudott gondolni, mi lesz, ha valami baj történik, leesik a lépcsőn, kiesik a toronyból, összetöri magát, arra repül egy nagy sas, felkapja, leejti vagy megeszi.
Aztán egyszer csak ott álltak a templomtorony aljában, pontosan úgy, ahogy Kilenc nemrég álmában látta.
− Na, megyünk? – kérdezte a kacsa, mintha csak egy könnyed sétáról lenne szó.
A tyúkocska megrázta a fejét, és elindult. Együttes erővel kinyitották a kis faajtót, aztán Kilenc megindult felfelé, egyik lépcsőfokról a másikra ugrálva. Felhő a nyomában.
− Gondoltam, elkél a társaság, úgyhogy jövök én is – magyarázta hátulról Kilencnek.
− Aha! – Kilenc csak ennyit mondott, pedig legszívesebben a barátja nyakába ugrott volna. – Hát persze hogy elkél!
Egy forduló után már mindketten nagyokat fújtak, lihegtek meg nyögtek. Kilenc arra gondolt, nemsokára elérik a foghíjas részt, és el sem tudta képzelni, azon hogy jutnak át. Hogy azután mi lesz, azt meg végképp. Mindig csak a következő fokra nézett, nehogy megszédüljön, ha túl magasra tekint. Még három ugrás, és előtte a hiányzó lépcsőfok. Felemelte a fejét, felnézett, hátha eszébe jut valami, és attól, amit maga előtt látott, tátva maradt a csőre.
A foghíj fölött minden egyes lépcsőfokon egy-egy tyúk ült. Ott volt az anyja, az összes nővére, a Nagy Vörös kakas, mindenki az udvarból. Legföntről a fekete macska vigyorgott rá, mellette pedig Trudi, a hatalmas szürke pulyka ült.
− Látod? Itt van mindenki – lihegte Felhő. – Segíteni jöttek. A macska meg Trudi majd segít átjutni a foghíjon, a többiek meg felkísérnek egészen a toronyba. Még egyikük se járt ott, de miattad most eljöttek. Huh, én maradok!
Kilenc szóhoz sem jutott, csak nézte a többieket, azok meg mosolyogtak rá. A pulyka aztán mellé ugrott:
− Mássz fel a hátamra, a foghíj után tovább majd a macska segít – mondta.
És kezdetét vette a kis tyúk nagy kalandjának legizgalmasabb része.
Fekete Lilla rajza