A kiskertbe, egészen pontosan a bal felső sarkába reggel besütött egy huncut tavaszi napsugár. Nem akadályozta őt ebben semmi, hiszen az orgonabokron még sem rügyek, sem levelek nem voltak, amik bármit is eltakartak volna előle. Így aztán a napsugár megcsiklandozta a kerti föld apró göröngyeit.
A göröngyök mocorogni kezdtek, és egy picike kis nárcisz kidugta ujjacskáit, akarom mondani, a levélkéit alóluk. Nyújtózott egy nagyot, sóhajtott, aztán megint egy kicsit kijjebb bújt. Egészen addig, amíg a vékony levélkéi mind ki nem egyenesedtek. Ekkor kiáltozás hallatszott.
− Jó reggelt, jó reggelt! Végre! Mi már rég itt vagyunk!
A hóvirágok köszöntötték őt a szomszéd kertből. Fehér fejecskéikkel vidáman bólogattak a langyos reggeli szélben. A nárcisz kihúzta magát, s látta, hogy odébb a kertben már a krókusz, a csillagvirág és a fürtös gyöngyike is kibújt a göröngyök alól.
− Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt a nárcisz is. – Milyen az időjárás az idén?
− Csodálatos! Csodálatos! – csilingelték vékony hangjukon a hóvirágok. – Ilyen szép tavaszt régen láttunk! Micsoda napsütés! Micsoda szellő! Tegnap még egy pici, gyenge eső is esett, úgy ám!
− Ezért már érdemes felébredni, nem igaz? – nevetett a gyöngyike.
A nárcisz most már igazán kíváncsi lett. Hát tényleg mindenki megérkezett, minden tavaszi virág kibújt a téli takarója alól? Ő ébredt fel utoljára? Körülnézett. Csupa-csupa virág mindenfelé! A kert közepén már a jácintok is illatoztak, s a tulipánok bontogatták tarka szirmaikat.
− A kis ibolyák merre vannak? Csak nem elaludtak? – szólalt meg egy kökörcsin a kert túlsó felében.
− Itt vagyunk, itt vagyunk! Jó reggelt! – jelentkeztek szaporán az illatos ibolyák egy árnyékos sarokból.
− Ez aztán a kikelet! – nézett végig a nap a kiskerteken, és sugaraival megcirógatta a virágokat.
Balla Margit meséje
Do záhradky, presnejšie do jej ľavého zadného kúta, ráno zasvietilo roztopašné jarné slniečko. Nič mu v tom nebránilo, veď na orgováne ešte neboli púčiky ani listy, ktoré by pred ním čokoľvek zakryli. A tak slniečko pošteklilo hrudy zeme v záhradke.
Hrudy sa začali mrviť a maličký narcis spod nich vystrčil svoje pršteky, vlastne chcem povedať lístočky. Ponaťahoval sa, povzdychol si a povytiahol sa ešte trošku viac, až kým sa mu tenučké lístky celkom nevyrovnali. Vtom začul krik.
„Dobré ráno, dobré ráno! Konečne! My sme tu už dávno!“
Zdravili ho snežienky zo susednej záhrady. Vo sviežom rannom vetre veselo prikyvovali svojimi malými bielymi hlávkami. Narcis sa vytiahol a zbadal, že opodiaľ v záhrade už spod hrúd vykúkajú aj krókusy, prvosienky a modrice.
„Dobré ráno, dobré ráno!“ pozdravil ich narcis. „Aké máme tohto roku počasie?“
„Nádherné! Nádherné!“ zvonili tenkým hláskom snežienky. „Takú peknú jar sme už dávno nevideli! Ako pekne svieti slniečko! Ako pekne pofukuje vetrík! Včera dokonca ešte aj trocha spŕchlo, veru tak!“
„Kvôli tomu sa oplatí zobudiť, všakže?“ smiala sa modrica.
Narcis bol veľmi zvedavý. Vari sú už všetci tu, všetky kvietky už vykukli spod zimnej periny? Žeby bol on posledný? Poobzeral sa. Všade samé-samučičké kvety! Uprostred záhrady už rozvoniavali hyacinty a tulipány roztvárali svoje pestré lupene.
„Kde sú malé fialôčky? Hádam len nezaspali?“ ozval sa na druhom konci záhrady poniklec.
„Tu sme, tu sme! Dobré ráno!“ ozvali sa svižne voňavé fialky z tônistého zákutia.
„Tomu sa vraví jar!“ obzrelo sa po záhradke slniečko a pohladilo kvety svojimi lúčmi.
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza