Részlet a Bodzaszörp című könyvből
Mese a nagypapáról, aki mindig csak fúrt és faragott, és a nagymamáról, aki egész nap csak varrt és kötögetett, és aztán ennek meg is lett a következménye
‒ Ezek a gyerekek úgy másznak a fára, mintha egy fán születtek volna, és az ágai között nőttek volna fel ‒ jegyezte meg nagymama, miközben az uborkát hámozta a salátához, és az ablakból figyelte az iker fiúkat, akik a nagy tölgyfa ágain csimpaszkodtak a kertben.
‒ Végül is majdnem ott születtek! Hiszen az erdőben nőttek fel, és hamarabb tanultak meg fára mászni, mint járni, vagy madárhangot utánozni, mint beszélni ‒ értett egyet nagypapa, aki éppen a húst panírozta az ebédhez.
Mire kisült az összes aranybarna rántott szelet, és nagymama is kikeverte az illatos krumplipürét, a fiúk megjelentek a konyha ajtajában: a hajukba akadt apró gallyak úgy meredtek fölfelé mint a törékeny szarvasagancsok.
‒ Kár, hogy le kell jönni a fáról, ha megéhezünk vagy megszomjazunk! ‒ közölte Bertalan szomorúan, amikor odalépett a csaphoz, hogy megmossa a kezét.
‒ Legszívesebben egész nap fent lennénk a lombjában, talán még ott is aludnánk. Belegondoltatok, milyen lehet levélsusogásra és a csillagok duruzsolásának hangjaira elaludni? ‒ tette hozzá Boldizsár, aki költői lélek volt. Érzékeny tekintete mindenben észrevette a szépet és a csodálnivalót.
Nagymama és nagypapa szeme egyszerre villant össze. Sejteni lehetett, hogy ugyanaz az ötlet fogalmazódott meg bennük. Nagypapa elkezdett puhatolózni.
‒ Lehet, hogy ennek még annál a nagy legónál is jobban örülnétek, mint amit kinéztetek?
‒ Még szép, hogy jobban!
‒ Mennyi idő is van addig pontosan? ‒ fűzte tovább nagymama.
A fiúk ugyan sejtették, mire megy ki a dolog, de belementek a játékba.
‒ Két teljes hónap, nagyi! ‒ kacsintott Bertalan.
‒ Vagyis hatvan gyönyörű, napsütéses nap, amikor a fények végigbalettozzák a kertet, majd este ájultan zuhannak a fűágyukba ‒ toldotta meg Boldizsár, mire nagypapa és nagymama ismét összenéztek. Tekintetük ezt üzente: bizony, bizony, ez a gyerek, költő lesz! Pontosabban már az is.
‒ Két hónap alatt rengeteg dolgot lehet varázsolni...! ‒ jegyezte meg még mindig kicsit talányosan nagypapa.
‒ Két hónap alatt rengeteg dolgot lehet építeni, akár földön, akár égben, akár a kettő találkozásánál ‒ erősítette meg nagymama, amikor már közösen törölgettek a mosogatás után.
Este aztán a meggyes piskóta maradványai felett összedugták a fejüket, amikor a fiúk már lefeküdtek. Nagymama elővette a nagy virágos füzetét, amibe jegyzetelni szokott: recepteket, álmokat, elvégzendő feladatokat vagy csak egy kósza rajzot egy kerti madárról. Új lapot nyitott, és felírta felülre: Álomkunyhó. Nagypapa elmosolyodott:
‒ Ezt a nevet akár Boldizsár is adhatta volna neki. Csak nem egy költőnővel élek együtt?
Nagymama szigorúan nézett rá:
‒ Hatékonynak kell lennünk, és nem a költői asszonykádról beszélgetnünk! Te csinálod az ácsmunkát, én a csinosítást. Ne hidd, hogy csak deszkákból meg szegekből áll egy ilyen csodaház! Kellenek függönyök, színes takarók, kényelmes párnák, illetve könyvek, játékok és némi nasi is!
Azzal nagymama már rajzolni is kezdett. Amikor átadta nagypapának a füzetet, ő is hozzáírta a saját ötleteit. Végül elkészült az álomkunyhónak, vagyis a világ legszebb lombházikójának a terve.
Onnantól kezdve nagypapa csak fúrt és faragott, fűrészelt és csiszolt, szögelt és lakkozott. Nagymama pedig szabott és varrt, kötött és horgolt, beszerzett és pakolt. Egészen addig, amíg augusztus 10-ére készen nem állt a lakályos, kényelmes, mégis vagány lombházikó: étkezősarokkal, alvósarokkal, könyvtársarokkal és egy birkózósarokkal, mert birkózásra mindig kell hagyni helyet.
A fiúkat délutánra hozták a szüleik. Nagymama epertortával várta őket, nagypapa pedig a kedvenc levendulás-mentás szörpjüket készítette el. A lombházra hatalmas masnit tettek a nagyszülők. Alig várták, hogy megmutathassák a kuckót az unokáiknak. Ám amikor a gyerekek kiszálltak a kocsiból, szájuk csalódottan görbült lefelé. Boldizsár és Bertalan lábán egy-egy járógipsz volt. Ezért nem is annyira kiszállás volt az a kocsiból, mint inkább kizuhanás. Séta helyett pedig csak sántikáltak a nagyszülők felé.
‒ Ne is kérdezzetek semmit! Igen, egyszerre tört el a lábuk, mert egyszerre rúgtak bele ugyanabba a focilabdába. Pont a szülinapjuk előtt! Amikor ti ilyen csodaszép meglepetéssel készültetek nekik ‒ ámult el az anyuka, ahogy felnézett a tölgyfa ágai közé épített gyönyörű lombházikóra.
A fiúk csillogó szemmel bicegtek közelebb. Tátott szájjal bámulták a csodát. Nagypapa aggodalmasan tekintgetett hol a begipszelt lábukra, hol az apró fokokra, melyet a fa törzsén helyezett el, hogy fel lehessen kapaszkodni a kuckóba. Ezeket elnézve egyértelmű volt, hogy a két fiú a merev lábával biztosan nem fog tudni feljutni a lombok közt megbújó lakba.
Ám ekkor nagymamának zseniális ötlete támadt. Amilyen egyszerű, olyan nagyszerű volt, le sem kellett jegyezni a virágos füzetébe, már mondta is.
Bogdán Viki rajza
Mi lehetett a nagymamának az a zseniális ötlete a mesében, amely segítségével a két törött lábú fiú mégis feljutott fára a lombházikóba, mit gondolsz? Mert feljutottak, abban biztos lehetsz, hogy is végződhetne a történet másképp?! Sőt! Elárulom, hogy azon a napon nemcsak ők aludtak fenn a fán a vadonatúj házikóban, hanem a nagymama és a nagypapa is. A két öreg sem hagyta ki a nagy lehetőséget, hogy a házikó elhúzható tetejéről az unokákkal együtt bámulják a csillagokat az augusztusi égbolton. A zseniális ötletet persze nem árulom el. Próbáld kitalálni! Esetleg találj ki te is egy lehetséges megoldást! Vagy olvasd el a könyvben! A Bodzaszörp című kötetben találod sok más mese mellett.