Rokoni pártfogás
Egy árva mezei egérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a koplalást. Gondolt egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől, hogy a házi egereknek, azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden jóval. Egyedül csak a macskától kell óvakodniuk. Még örültek is a házi egerek, amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De amikor kiderült, hogy nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott szándékozik tölteni, akkor bizony már-már a rokonságot is kezdték kétségbe vonni.
– Aki mezeinek született, maradjon mezei – mondta bajszát megpödörítve a főegér. – Magunk is szűkösen vagyunk. Meg aztán itt a macska. Az még az egerésző rókánál meg a sasnál is szemfülesebb, furfangosabb. Egykettőre karmába kaparint.
– Bizony, bizony! – cincogták kórusban a többiek.
– Kivált, ha megtudja, hogy milyen ínyencfalatnak való érkezett.
– Könnyen megtudhatja.
– Meg bizony, meg bizony.
– S akkor aztán jaj neked, jaj neked!
„Szép egy rokonság – riadt meg a kis mezei egér –, ezek még képesek lesznek följelenteni engem a macskánál.”
– Cini-cin, fuss, ha tudsz, cini-cin, fuss, ha tudsz! – Azzal már ott se voltak. Mintha a föld nyelte volna el őket. A nyirkos pince földje.
Elsötétült a világ. A nyitott pinceablakban megjelent a macska.
– Följelentettek. Föl! A nagy cincogásukkal. Jaj nekem! Végem van, végem! – dermedt meg a kisegér.
– Hát te kiféle vagy? Vagyis voltál! – morrant a macska, és már ugrott is.
De ugrott az egérke is. Nem oldalt, nem hátra, hanem szembe a macskával. Elsurrant alatta. A macska még meg is csúszott a nyirkos pince földjén. Időbe telt, míg a fenekével lefékezhetett.
A kis mezei egér örömében még el is viccantotta magát. Így szoktak ők egérutat nyerni kinn a mezőn a sassal, rókával szemben is. Most már magabiztosan kuporodott a legalacsonyabban ülő kád alatt. Ahová egy nagyobbfajta házi egér is nehezen juthatott volna be, nemhogy a macska. Ott ült, töprengett egész éjszaka. A macska egy ideig még kerülgette a kádat. Várta, leste, hátha karma közé kaparinthatja a kis orcátlant. Még alvást is színlelt, de a kisegér nem ment lépre. Aztán amikor hallotta, hogy a macska beletörődve a sikertelenségbe, kiugrott a pinceablakon, még szundított is egyet.
Hajnalban ismerős cincogásra ébredt. Kikémlelt, s látta, hogy egy jóindulatú egérmama hívogatja:
– No, csakhogy megtaláltalak. Futtomban, ahogy visszanéztem, láttam eszes életrevalóságod. Gyere, kitaláltam valamit. Itt tovább nem maradhatsz. Tud rólad a macska. S a nemzetség is, láthattad, félti a maga kis rágnivalóját.
Fölkalauzolta a kis pártfogoltját a kamrába.
– Itt ez a bőrönd. Már be van pakolva. Nemsokára indul a gazda fia vissza az iskolába. A városba. Már el is kezdtem rajta egy kis lyukat. A sarkán, ott a legkopottabb. Tágítsd tovább, hogy beleférhess. Bújj be szépen. Utazz el. Világot láthatsz. Ott kevesebb az egér. A macskák meg csak szobadíszek. Nem egerésznek. No, járj szerencsével! – Azzal már be is surrant a lyukba.
A kis mezei egér pedig egykettőre berágta magát a bőröndbe. Még valami ruhaneművel a kis lyukat is elálcázta. Mire elkészült, nyílt a kamraajtó. Meglendült a bőrönd. S a kisegér először érezte életében a repülés boldog örömét.
Vonaton ringatózva
Repült a mezei kisegér, boldogan repült. Legalábbis ő azt hitte a himbálózó bőröndben csücsülve. Kicsit meg volt riadva ugyan, de a félelemért kárpótlásul egyenrangúnak érezhette magát az egerésző sassal, kányával, ülüvel* meg a többi, sokat irigyelt és rettegett magasságbeli hatalmassággal. Sőt még az űrhajósokkal is. Ha egyáltalán tudomása lett volna róluk. Icipici súlytalanságot érzett, már amekkorát egy egérke érezhet.
Csak akkor ijedt meg rettenetesen, amikor a bőröndöt cipelő diák földre zökkentette a terhét, hogy egyik kezéből a másikba cserélje. De mert az út hosszú volt s a bőrönd nehéz, sűrűn kellett váltogatni, megszokta az odadöccenéseket is – a vége felé már várta is, hogy na most, na most: zupp. El is viccantotta volna magát örömében, amikor éppen abban a pillanatban döccent a bőrönd, amikor várta, de okosabbnak tartotta, ha pici orrocskáját két mellső praclijába bújtatja, nehogy elárulja magát.
Kikukkantani is nagyon szeretett volna, mert a zajok sokaságából ítélve nagyon érdekes lehetett a kint brummogó, sistergő, zakatoló világ.
A brum-brum, zir-zurr az, ami kaszálni, szántani, vetni, aratni szokott; akik kiabálnak, azok gépeken ülő emberek… „Csak nem ki a határba kerültem megint?” – szontyolodott el a kis mezei egérke. De nyomban meg is vigasztalódott, amikor egy minden eddiginél nagyobb odazökkenés után mozogni kezdett a föld alatta. És kétségbeejtő dübörgés-prüszkölés-csikorgás-csattogás és még föl sem sorolható, mi minden vette körül.
Ekkor érkezett be a vonat.
„Na, most ideje meglépni” – húzódott a lyuk felé. De még idejében visszarántotta az orrát,
mert már újra repült. Repült, zökkent és megint repült, és már fönn is volt a vonatfülke csomagtartójában.
Lassan lecsöndesült a világ körülötte. Kivált, amikor ringatva elindult a vonat. S az utasok halkan duruzsoló hangja már-már el is álmosította volna, ha eszébe nem jut, hogy ő milyen éhes. Jó illatokat érzett a bőröndben. De, gondolta, becstelenség volna éppen az őt idáig elszállító diák hazaijába belerágni.
„Kikukkantok, lám, hol is vagyok!”
Ki is kukkantott.
„Érdekes – gondolta, és kinnebb dugta az orrocskáját. – Még érdekesebb.”
És most már a fejét is kidugta, sőt a két mellső pracliját is.
„Borzasztó érdekes. És sehol semmi vész.”
Ebben igaza volt. Mert az utasok közül ki egymásra nézve beszélgetett, ki meg a tájat bámulta-csodálta.
Kibújt egészen. (A szeme egy picit káprázott a besütő, bágyadt napfényben.) Megállt. Szétszimatolt, s már surrant volna egy másik csomag felé. De az ismeretlen és szokatlan terepen megcsúszott. Érezte, hogy zuhan, s már ott is volt egy néni ölében.
– Egér, jaj, egér! – ugrott föl a néni. De nemcsak ő, a többi utas is.
– Egér, egér, egér! – terjedt el a hír a vonaton, és futott a nép a folyosóra. Ki előle menekült, ki meg kíváncsi lett volna rá. Tolongtak, visongtak, nevettek, rémüldöztek.
Az egérkének még volt annyi lélekjelenléte, hogy az ülés alatt, a fűtőtestek rácsai között egérutat nyerjen. Kutatták, keresték. Hajkurászták volna, de ő meghúzta magát.
Örökkévalóságnak tűnt ez az utazás. Végig róla beszéltek. Egy idő után ezt is megszokta, mint az odadöccenéseket. Kicsit még büszke is volt magára, amiért ennyire az érdeklődés középpontjába került. Úgy érezte, hogy nincsen rajta kívül senki más az egész nagy szürke mezei famíliában, aki ennyire vitte volna hírnév dolgában. A végén még ahhoz is volt mersze, hogy a rácsok közül egy beszorult almacsutkát óvatosan elmajszolgasson.
Keresztes Dóra rajzai