Letti korán ébredt. Még fél hét sem volt, amikor kibotorkált a konyhába. Szüleit az asztalnál találta, épp a reggeli kávéjukat itták.
– Letti, szívem, nem tudsz aludni? – kérdezte az anyukája.
– Feküdj vissza, kicsi bogár, túl korán van még – így az apukája.
– Neeem… – motyogta Letti –, öltözöm mindjárt… indulok a suliba.
– Hová, csillagom? – néztek a szülei csodálkozva Lettire.
– Hát az iskolába!
– Szombaton, drága kincs?
– Szombat? És hova lett a csütörtök meg a péntek?
– Mi van veled, rosszul érzed magad? Két nap óta olyan sápadt vagy és úgy jársz-kelsz a lakásban, már ha egyáltalán kidugod az orrod a szobádból, mint egy alvajáró.
– Ááá.. semmi bajom, csak egy kicsit sok volt a lecke… De akkor most visszamegyek aludni.
– Azt nagyon jól teszed!
Letti visszabotorkált a szobájába és bebújt az ágyba, lehunyta a szemét, és Letíciára gondolt. Vajon ő most mit csinálhat? Alszik még? Az ő napjai is úgy telnek el, hogy észre sem veszi? Hamarosan mély álomba merült. Álmában egy hatalmas, fenyőfákkal körülölelt virágos réten,verőfényes napsütésben, madárcsicsergésben és gyógynövényillatú nyári szellőben sétáltak Letíciával. Letícia egyszer csak megragadta a kezét, és rohanni kezdtek. Rohantak, rohantak, majd hirtelen felemelkedtek és már úsztak a levegőben, és szálltak, egyre magasabbra szálltak, fel a meleg levegőbe, és csak nevettek, nevettek. Letti felébredt, és egyből tudta, mit kell tennie. Kiment a konyhába, de már nem talált ott senkit. Kinyitotta a konyhaszekrényt, kivette belőle a kedvenc tejesbögréjét és letette a pultra. Elővette a hűtőből a tejesüveget, töltött egy kis tejet a bögrébe, a szájához emelte, kacsintott egyet és ivott. Visszament a szobájába, bebújt az ágyba, becsukta a szemét és várt. Nem történt semmi. Kinyitotta a szemét, és a takarót látta maga fölött, vagyis inkább semmit sem látott. De amikor kezdte lehámozni magáról a meleg paplant, egy ismerős, nagyon kedves vékony kis hang ütötte meg a fülét:
– Hé, ne húzd le rólam, fázom!
A hang irányába nézett, és Letícia királynő mosolygott rá a hatalmas, baldachinos ágy szomszéd párnájáról.
– Jó reggelt, Letti! – mondta a királynő.
– Jó reggelt, Letícia felség!
– Úgy örülök, hogy itt vagy! Nagyon hiányoztál! Ez az egész kóceráj itt rém unalmas ám nélküled!
– Te is nagyon-nagyon hiányoztál nekem! Képzeld, annyira folyvást csak tanultam, hogy észre se vettem, már három nap eltelt!
– Elmeséled, mi mindent tanultál? Itt csak unalmas rendeletekről meg szabályokról, törvényekről hallottam, de ti mit csináltatok tornaórán? Tudsz már cigánykerekezni? – kérdezte nevetve Letícia Lettit.
– Még nem, de megtaníthatnál, tudod, tananyag… – nevetett Letti is. – Cserébe eldöntök néhány fontos birodalmi kérdést, mit szólsz hozzá?
– Jó ötlet!
– Mit gondolsz, működni fog?
– Micsoda? Hogy segítünk egymásnak?
– És közben nincs lógás!
– Biztosan! Ketten akármit megoldunk!
– Minden sikerülhet!
Letti és Letícia az új egyezség örömére kiment a konyhába. Elővették a kredencből a bögrét, azt a fehéret a két nagy füllel, amelyiknek a hasára egy mosolygó tehén volt festve, a hűtőből kivették a tejet, majd Letícia töltött, és a bögrét Lettinek nyújtotta. Letti miközben ivott, Letíciára kacsintott.
– Egészségedre! – mondta, és átnyújtotta a bögrét a barátnőjének.
Letícia is ivott egy kortyot a tejből, és közben Lettire kacsintott.
– A tiédre! – mondta.
És még sokáig ácsorogtak mezítláb a hideg konyhakövön a derengő reggelben a jövő hetet, hónapot, éveket tervezve.
Vége
Balla Margit
Szabó Zelmira rajzai