Letti hazaérve bement a szobájába, leült az ágy szélére és elgondolkodott. Úgy érezte, hosszú volt ez a nap. Először a nagyi hírei arról, hogy ő is ismeri a két világ titkát, aztán meg a zuhanás – nem is nagyon értette az egészet. Túl fáradt volt ahhoz, hogy meg akarja érteni, és nem vágyott másra, csak a régi, nyugalmas életére, az azóta parányinak tűnő iskolai nyűgökkel, egyéb kellemetlenségekkel együtt.
Leült az asztal mellé, kipakolta a könyveit, füzeteit, ahogy a leckeíráshoz szokta, de aztán csak ült, és bámult a semmibe. Amikor anyukája vacsorához hívta, kiment a konyhába, megette, amit elé raktak, gépiesen válaszolgatott a kérdésekre – ilyeneket mondott, hogy igen, nagyon jó volt a cukiban, igen, sok sütit ettünk, a legjobb a végén a fagyi volt és a többi – és amikor anyukája aggódva ránézett, hogy vajon nincs-e gyomorrontása a sok sütitől, mert olyan furcsán viselkedik, szótlan és sápadt, csak annyit felelt, hogy elfáradt, szeretne korán lefeküdni, és nem, nem fáj semmije.
– Jó, ahogy gondolod, de ha rosszul vagy, vagy fáj valamid, azonnal szólj, és hívok orvost, vagy megyünk az ügyeletre! – szólt utána az anyukája.
– Jó, jó! – hangzott a kedvetlen válasz, és Letti becsukta maga mögött az ajtót.
Tíz perc múlva már aludt is, és fel sem tűnt neki, hogy Letícia nem jött át este, ahogy megbeszélték. A reggel szokás szerint indult, egyetlen különbséggel: Letti teát kért, nem tejet. Csészéből. Az iskolában sem történt semmi különös, nem felelt és dolgozat sem volt, így senki sem vette észre, hogy az órákon bizony csak nézett ki a fejéből, teljesen le volt maradva a tananyaggal. Ugyan ki gondolt volna ilyesmire, hiszen sosem hiányzott, miért ne tudná, hol tartanak a többiek? Délután, bár az osztálytársnői hívták, inkább egyedül sétált haza. Letícia már várt rá a szobájában.
– Ne haragudj, hogy tegnap nem jöttem – kezdett bele, ahogy Letti becsukta maga mögött az ajtót –, de megtudtam valamit. Vagyis egy csomó mindent. Te tudtad, hogy a nagymamánk is ismerte az átjárót? Meg hogy eddig nem jól csináltuk? És hogy az átjáró be is záródhat?
Letti némán bólintott. Letícia folytatta.
– Annyira örültem ennek az egésznek! Az új életnek, az iskolának, hogy nem kell a nevelőnővel a nyávogós udvarhölgyekkel vesződnöm! Nem kell folyton királynőnek lenni, aki előtt mindenki hajbókol, de senki nem néz a szemébe! Annyira jó volt egy kicsit másnak lenni!
Letícia nagyot sóhajtott. Letti leült mellé az ágyra és megfogta a kezét.
– Nekem is nagyon jó volt, hogy megszabadítottál a rossz óráktól, a szörnyű tornától meg az utálatos énektől! Igaz, hogy tegnap azt a sok bonyodalmat a hátam közepére se kívántam volna, de a többi igenis jó volt! És most megint minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk! Amióta a nagyi elmesélte az egészet, azóta azt kívánom, bárcsak meg se történt volna. Mert mi értelme volt? Miért vannak a jó dolgok, ha egyszer úgyis véget érnek?! – kiáltott fel panaszosan Letti.
A két lány csak ült egymás mellett az ágyon. Hosszú idő telt el csendben. Aztán Letícia királynő felállt, és így szólt:
– Azt hiszem, ideje mennem. Mindent köszönök!
Letti csak bólintott, és szomorúan nézett utána, ahogy barátnője, az első igazi, becsukta maga mögött az ajtót. Azon a délutánon nem volt kedve az uzsonnához, és a vacsorát is csak tologatta a villájával a tányéron, pedig a kedvence volt, spagetti húsgombóccal. Amikor anyukája megkérdezte, hogy biztosan nincs-e semmi baja, nem történt-e valami az iskolában, nem evett-e valami rosszat, csak rázta a fejét. Kelletlenül kelt fel az asztaltól.
– Na megyek, befejezem a leckémet!
Volt mit bepótolnia! Igyekezett odafigyelni arra, amit olvasott, de borzasztó nehezére esett. Késő éjszaka lett, mire nagyot sóhajtva becsukta a könyveit és eltette a táskájába a füzetekkel együtt. Szomorú volt, bár egy kicsit büszke is, hogy végzett a sok tanulnivalóval. Az ágyban fekve egyre Letícia járt a fejében. Vajon ő hogy boldogult ma a királynői feladatokkal? Mosolyogva hunyta le a szemét. Akárhogyan is, az azért nagyon jó, hogy találkozhatott Letíciával, bármennyire is utálatosnak tűnt eleinte a nyafka királynő. Mekkorát tévedett! Hogy megváltozott azóta minden! Mélyen aludt, álmok nélkül. Pont úgy, ahogy valahol, egy másik világban, messze, de mégis nagyon közel egy pontosan ugyanolyan kislány, egy meglepően pompás királyi ágyban.
Balla Margit
Szabó Zelmira rajzai