Takács néni már sokadszor takarította le a háza előtti kocsibeállót. Lesöpörte a havat mielőtt feldíszítette a karácsonyfát, aztán miután beüzemelte a fára való égősort, mielőtt megterítette a karácsonyi asztalt, aztán lesöpörte terítés után is, aztán mielőtt felvágta a karácsonyi bejglit, majd miután kicsiny kristálytálkákba szedte a nyáron eltett sárgabarackbefőttet.
És minden egyes járdasöprésnél reménykedve tekingetett a falu végi hegyoldalra, oda, ahol a faluba vezető út a völgybe fordul. De hiába tekingetett, egy fia autó sem kanyarodott a falucska felé. Minden hólapátolás után csalódottan ment vissza a házba, és hidegtől elgémberedett ujjakkal próbálta felhívni a gyerekeket. De akárhányszor próbálkozott, senki sem vette fel a telefont.
‒ Most tényleg, mikor érünk már oda? ‒ nyűgösködött a kicsi Máté, akinek a kiadós alvás után már igencsak kiszállhatnékja volt.
‒ Nyugodj meg, nyulacskám, már alig pár kilométer ‒ mondta anya fásult nyugalommal.
‒ De az előbb is ezt mondtad! Ki akarok szállni!
‒ Nemsokára ott vagyunk! ‒ csitította apa is. ‒ Látod, még megkerüljük ezt a nagy hegyet, aztán már látjuk is a falut.
‒ De unatkozom! ‒ nyafogott a fiúcska.
‒ Nézz ki az ablakon! ‒ tanácsolta jobb híján anya.
Máté durcásan nyomta az orrát a szurokfekete, hideg üveghez.
‒ Nincs kinn semmi, csak sötét meg hó! ‒ mondta durcásan, de aztán lelkesen felkiáltott:
‒ Anyu, odanézz, egy repülő hószekér!
Anya oda sem figyelve bólogatott, hogy persze, persze, de Mirella kíváncsian kukucskált ki a kavargó hóviharba. Nem tudta, hogy mi lehet az a hószekér, de így, a neve alapján nagyon hasonlónak tűnt azokhoz a furcsa, repülő járgányokhoz, amiket ő is látni vélt.
‒ Na, ez már az utolsó emelkedő! ‒ biztatta apa a gyerekeket, meg talán a csúszós, havas úton küszködő öreg autót is. ‒ Ott, a kanyar után már láthatjátok a nagymama házát.
Ebben a percben a kocsi, mint egy önfeledt táncosnő, lassú, de megállíthatatlan pörgésbe kezdett. Hiába próbált ki apa minden fortélyt, amit a vezetőtanfolyamokon tanítanak, az autó csak forgott, forgott, míg végül orrával egy jókora hóbuckába fúródva megállt.
‒ Mindenki rendben? ‒ nézett hátra sápadtan anya. Mirella és Máté ijedten bólogattak.
Apa egy szemvillanás alatt kiugrott az autóból. Körüljárta néhányszor, aztán visszaült, és megpróbált kitolatni a buckából, de hiába.
‒ Fel kéne hívni a mamát... ‒ tanácsolta tétován Mirella.
‒ Isten ments! Az ő szívével? ‒ ellenkezett apa és anya.
‒ Majd csak kikászálódunk innen valahogy! ‒ nyugtatta apa a gyerekeket.
‒ Biztosan történik... valami ‒ tette hozzá tétován anya.
Ebben a pillanatban valami furcsa, nagy fehér zuhant melléjük a hóba.
‒ Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége! ‒ toppantott mérgesen az egyik karácsonyi angyal. Természetesen a mogorvább. ‒ Kértem, hogy adjanak nagyobb légikocsit, de nem. Kértem, hogy jöjjön még egy egység...
‒ Nyugodj meg, ami történt, megtörtént! ‒ csillapította a mosolygósabb. ‒ Gyere, nézzük meg, mi a helyzet.
‒ Az angyalszárnypropellerek rendben vannak. És a lélekmotor?
‒ Nincs semmi baja, csak valahogy nem elég benne a jótett.
‒ Azt mondod, hogy kifogyott az üzemanyag? ‒ dohogott a mogorva.
‒ Túl nehéz volt a rakomány ‒ bólogatott a kedvesebb.
‒ Persze, mert azok ott lent azt hiszik, hogy a karácsony csak az ajándékozásról szól. És hogy az a legjobb ajándék, ami nagyon drága meg nehéz.
‒ Ej! ‒ csóválta a fejét a mosolygósabb. ‒ Nekünk nem az a dolgunk, hogy kritizáljuk az embereket, hanem hogy a fa alá tegyük az ajándékokat!
‒ Igen ám, de ehhez üzemanyagra lenne szükség! Szerinted hol találunk itt embereket, akik jótetteket... ‒ morgott tovább a mogorva.
‒ Hát ha morgás helyett esetleg körülnéznél...
Apa hatalmasra kerekedett szemmel bámulta a légikocsit és a zsörtölődő angyalokat.
‒ Elnézést... izé... önök külföldiek? ‒ kérdezte értetlenkedve.
‒ Nem, mi egyáltalán nem vagyunk külföldiek! ‒ emelte égbe az orrát a mogorva angyal. ‒ Mi angyalok vagyunk!
‒ Angyalkák? ‒ kérdezte Mirella szájtátva, ugyanis addigra már mindannyian kikászálódtak a kocsiból, és a furcsa járgányt meg a még furcsább utasokat méregették.
‒ Pontosabban ajándékszállító karácsonyi angyalok ‒ tette hozzá kevésbé dölyfösen a másik.
‒ Látod, mondtam, hogy nem anyáék veszik! ‒ rúgta bokán Máté diadalmasan Mirellát.
‒ Ó, micsoda öröm! Sosem hittem, hogy egyszer találkozhatok... ‒ kezdte anya, de a mogorva angyal félbeszakította:
‒ Még hogy öröm? A faluban ma senki nem kap ajándékot! Ha nem vennék észre, elakadtunk!
‒ Ahogy mi is... ‒ sóhajtott apa.
‒ De együtt valahogy biztosan megoldjuk a dolgot! ‒ mosolyodott el, természetesen angyalian a kedvesebb ajándékszállító angyal.