Egy tágas tölgyerdő közepén volt egy tisztás. Ennek a tisztásnak a közepén állt egy kajla törzsű fenyőfa. Hogy ez a kajla fenyő miképpen keveredett a sudár tölgyes kellős közepébe, ne kérdezd, én sem tudom. Egyszer csak ott volt. És ha már ott volt, lestoppolta magának egy erdei egér.
–Stipi-stopi! – Így mondta. Nem mintha másnak kellett volna.
A tölgyerdő többi lakója ki nem állhatta a szúrós tűlevelei és a kacska törzsét borító, ragadós gyanta miatt. Ráadásul odú sem volt benne. Micsoda pazarlás! A kisegér azonban nem volt válogatós. Meg aztán most, hogy a deres ősz visszafordíthatatlanul a nagy cidribe fordult, és a környező tölgyfák utolsó színes leveleiket hullajtották, a kisegérnek tetszett, hogy az ő fája még mindig zöldell. Gyorsan be is kaparta magát az árnyékos avarba, és a fenyőfa gyökerei között egykettőre otthonos kis vackot alakított ki magának. Vájt bele puha mohával bélelt hálófülkét, tágas éléskamrákat, minden finomságnak külön rekesszel. A bejáratok fölé nagyobbacska fenyőkéreglapokat rendezett. Annyira kitűnően álcázta az üreget, meg nem mondtam volna, hogy ott bizony egy vár áll. Egérvár.
A kisegér éjt nappallá téve magokat, bogyókat meg efféle csemegéket gyűjtögetett. Az évnek ebben a szakában berkenyét, zamatos csipkebogyót kesernyés somot és kökényt vagy éppen a fenyőfa lepotyogó tobozterméséből kikapirgált fenyőmagot. Amit összegyűjtött, azt szín, forma és finomság szerint rendszerezve eltette a közelgő ínségesebb napokra. Arra, hogy ilyen idők közelednek, orra hegyének bizsergéséből jött rá. A kisegérnek ugyanis olyan érzékeny orra volt, hogy már akkor kiszagolta vele a közelben ólálkodó ínséget meg a nesztelenül settenkedő félelmetes rettenetet, amikor az még nem is sejtette magáról, hogy egy közelben ólálkodó ínség vagy egy nesztelenül settenkedő félelmetes rettenet lenne.
A kisegér egyetlen – és ebből kifolyólag legjobb – barátja egy apró madár volt. Egy cinke. Ez a cinke nagy dumás kismadár volt. Be nem állt a csőre. Ha éppen nem lélegzetelállítóan kalandos életéről szőtt hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteit mesélte, akkor ízletes fenyőmagok csipegetése végett járatta. De a legjobban az ment neki, ha ezt a kettőt egyszerre művelhette barátja, a kisegér társaságában. A kisegér felettébb hálás hallgatóság volt. Persze nem volt teljesen meggyőzve arról, hogy minden pontosan úgy esett meg a cinkével, ahogy azt előadta, de ez nem nagyon izgatta. Különben is, ki szeret csendben, pláne egyedül enni? Az olyan mérhetetlenül unalmas és szomorú. Na, ezt pontosan így gondolta a kisegér is. Ezért aztán csöppet sem bánta, hogy a cinke általában nála költötte el a reggelit, az ebédet és a vacsorát, továbbá a tízórait és az uzsonnát is. A mai nap sem volt kivétel.
– Szép délutánt, kisegér! – csivitelte a cinke, miközben leszállt a fenyőfa legalsó ágacskájára.
– Szent ég! Már uzsonnaidő van? – kapott a fejéhez a kisegér, aki éppen egy kövér mogyorót próbált begörgetni az egérvárba.
– Nem, nem! – nyugtatta meg a cinke, de rögtön hozzátette azt is, hogy „sajnos”. – Korán jöttem. Nem tudom, miért, de az utóbbi időben már jóval uzsonna előtt bejelez a hasam – csóválta értetlenül a fejét, miközben szárnyával gyengéden megsimogatta keservesen korgó pocakját.
– Ha szeretnéd, előrehozhatjuk az uzsonnát! – ajánlotta fel a kisegér.
– Vagy... – vakarta meg kobakját a cinke – ... vagy lehetne az is, hogy uzsonnázni eztán is uzsonnaidőben fogunk, de hogy addig se korogjon a gyomrunk, az ebéd és az uzsonna között rendezhetnénk egy... őőő... egy...
– Egy mit? – kérdezte türelmetlenül a kisegér.
– Egy ebonnát! – vágta rá a cinke, és annyira elégedett volt ezzel a válasszal, hogy rögtön meg is ismételte. – Ebonnát. Érted, egy olyan se nem ebéd, se nem uzsonna csipegetést, amiben lenne egy kevés az ebédből, és egy kis ízelítő az uzsonnából is. Így állna össze az ebonna: EB-éd és uzs-ONNA. Hú, de nagyon jól kitaláltam ezt. Na most! A mai ebédet zsurlógumóval fejeztük be. Ez azt jelenti, hogy az ebonnát zsurlógumóval fogjuk kezdeni.
– Ez logikus – bólogatott a kisegér egyetértően.
– Uzsonnára pedig itt van ez a formás mogyoró, igaz?
Szerette volna azt mondani a kisegér, hogy a mogyorót egy másik alkalomra tartogatta, de annyira lelkes volt a cinke, hogy nem akarta elvenni a kedvét. Ezért inkább azt mondta, hogy „igaz”.
– Akkor ez már nem lehet másként – magyarázta a cinke –, csak úgy, hogy második fogásra ennek a mogyorónak megesszük az egyik felét!
Hirtelen olyan boldogság járta át csőrétől az ujja begyéig, hogy lereppent az avarba a kisegér és a mogyoró mellé, hogy mindkettőnek adjon egy hatalmas ölelést.
– Ezzel a tervvel csak az a gond, hogy ebédre megettük az összes zsurlógumót – mondta a kisegér, miközben óvatosan kihámozta magát a cinke ölelő szárnyai közül.
Pásztohy Panka rajza