Részlet Az ellopott nagymama című könyvből
Összegyűltek egyszer a tolvajok, hogy királyt válasszanak maguknak. Hogy mennyien voltak, senki nem tudja, mert szép számmal akadtak köztük olyanok is, akikről rendes körülmények között mindenki azt hinné, hogy tisztességes emberek. Csak annyi bizonyos, hogy tengernyien lehettek, mert még a puszta névsorolvasás is hét álló esztendeig tartott.
Összegyűltek, mondom, de sehogyan sem tudtak megegyezni abban, hogy melyikük legyen a király. Mindegyikük azt szerette volna, ha őt választják meg a társai. Abban még csak-csak megállapodtak, hogy a legügyesebbikük lesz a legalkalmasabb a királyi méltóságra. De hát mindenki ügyes volt a maga mesterségében és a maga módján. Ügyes? Nem, nem is ez a leginkább ide illő szó. Mert nem akadt köztük senki, aki ne a legügyesebb lett volna. Egyikük a zsebtolvajlásnak volt a mestere, másikuk az adócsalásnak, harmadikuk a sikkasztásnak, negyedikük az autólopásnak, ötödikük a pénzhamisításnak, hatodikuk a kasszafúrásnak, a hetedikük híres üzemi szarka volt…, de a tolvajlás igazi művészei még a madárból a csicsergést, kutyából a csaholást, disznóból a röfögést, erdőből a fák zúgását is képesek voltak észrevétlenül kicsenni.
Már-már úgy nézett ki a dolog, hogy ha addig jól megvoltak király nélkül a tolvajok, azután is meglesznek majd. Hogy mégsem így történt, azzal kezdődött, hogy egyszer csak megszólalt egy hang a tömegben:
– Elég a sok beszédből. Én vagyok a király, mert én vagyok köztetek a legügyesebb.
Aztán még hozzátette:
– Fajankók!
No lett is erre nagy felhördülés, hogy ugyan melyikük lehet az a nagyképű alak, aki még a gyalázkodástól sem riad vissza.
– Ki vagy? – kiabálták mindenfelől. – Ki szólt az előbb? Nosza, lépj csak elő! Menten miszlikbe vágunk!
Az előbbi hang azonban tovább szónokolt:
– Úgy, csak járjon a szátok! Máshoz sem értetek! Hozzám képest kontárok vagytok mind. Mert a legügyesebb én vagyok! Amit én elcsenek, azt senki emberfia észre nem veszi!
A zúgolódás csak fokozódott. Mindenki a szájaskodót követelte. Mindhiába.
– Hol vagy? Lépj elő, ha mersz! – hallatszott jobbról is, balról is, elölről is, hátulról is.
– Bizonyítsd be, ha olyan ügyes vagy! – kiáltotta valamelyikük.
– Bizonyítsd be! – zúgták utána a többiek.
– Bebizonyítom – hangzott a hetyke válasz.
No, erre bizony kíváncsi vagyok – gondolták az enyveskezűek az elsőtől az utolsóig. Ám hiába várták, hogy most valaki előáll és bebizonyítja, amit be kell bizonyítania, hiába várták, hogy történjen valami – nem így történt. Azaz így, de addig talán újabb hét esztendő is eltelt. Néhányan már arra gondoltak, hogy a szájaskodó vállalkozó terve dugába dőlt, ő maga pedig szégyenében szépen eloldalgott, amikor...
Amikor – honnan, honnan nem – valaki hirtelen a tolvajok előtt termett:
– Nos, elismeritek, hogy én vagyok a legméltóbb a királyi méltóságra?
Az ámulattól eltátotta a száját és nagyra meresztette a szemét mindenki, azután...
– De hiszen olyan a haja, mint az enyém – villant eszébe az egyiknek.
– Olyan a szeme, mint az enyém – gondolta a másik.
– Olyan... az orra... a szája... a füle... a nyaka... a válla... a karja... a melle... a dereka... a lába... mint az enyém – csodálkozott a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik... a sokadik, és ösztönös mozdulattal ki-ki a hajához, szeméhez, orrához, szájához, füléhez, nyakához, vállához, karjához, melléhez, derekához, lábához és testének más részeihez kapott, de ki-ki a haját, szemét, orrát, száját, fülét, nyakát... és testének más részeit nem találta a helyén, mert…
...mert azok mind ott voltak az előttük álló alakon. Észre sem vették, amikor eltűnt róluk!
Aki pedig ott állt a gyülekezet előtt, és még saját magát is a többiekből lopkodta össze, s persze még a szívdobogása is lopott holmi volt, csak annyit mondott:
– Nos?
Így lett ő a tolvajok királya.
Így lett ő a Tolvajkirály.
Egri Mónika rajzai