Emi az asztalnál ült, pontosabban könyökölt az asztallapon, fejét összeszorított tenyerére támasztotta, úgy figyelte csöndben nagymamája pakolászását a konyhában. Aztán egyszer csak megszólalt:
− Tudod, mama – sóhajtotta –, ez a suli elég gáz.
− Hogy mondod, csillagom? – kérdezte a nagymama, aki nem beszélte a mai gyerekek nyelvét.
− Nem jó a suli, mama! – magyarázta Emi. – Uncsi! A Peti is így gondolja, na persze kivéve szerinte Elza tanító néni óráit, mert bele van esve a …
− Mivaaan? − hallatszott a gyerekszoba felől.
− Semmi! – kiabált vissza Emi. – Szóval, amiket most tanulunk, azt mi már mind tudjuk! Nekünk itt nem tudnak újat tanítani! Uncsi az egész! Érted, mama? Még a matek is!
− És a többieknek nem − nagymama kereste a szavakat –, szóval ők nem unatkoznak az órákon?
− Kik, a Molnár ikrek? – kérdezett vissza Emi. – Juuuj, azok olyan bénák!
− Tényleg? És miért?
− Mert kukafejűek! Nem szólnak egy árva szót se soha, csak motyognak! – magyarázta Emi nagyon magabiztosan.
Nagymamája erre csak hümmögött, és folytatta a pakolást. Éppen elég fejtörést okozott neki eddig is a két gyerek, de hogy már az iskolát is unják?! Eszébe nem jutott volna! Hiszen még gyerekek, és annyi mindent nem tudnak, te jó ég! Ki kell találni valamit, de gyorsan!
− Nem is kukák! – kiabált át a konyhába Peti. – Tuti okosabbak nálad!
− Csak menjél butáskodni Kukafejűékhez, én biztos okosabb vagyok náluk!
− Akkor szólj a tanító néninek, hogy átveszed a munkáját, te kis Eminens Emi!
− Nem is rossz ötlet! − szólt bele a vitába a nagymama, még épp időben ahhoz, hogy megakadályozza a hajtépést. – Emi, Peti, feladatom van a számotokra! Szombatig tanuljatok meg a tehenekről, a kutyákról meg a többi háziállatról mindent, amit csak lehet! Kikérdezem! Ha úgy látom, hogy eleget tudtok, akkor fölmehettek a padlásra.
Ennél jobb jutalmat nem is ajánlhatott volna fel a nagymama. A hatalmas házban ugyanis egyedül a padlás volt a még fel nem fedezett birodalom a két gyerek számára. Nagymamájuk, ki tudja, miért, eddig nem engedte fel őket oda. Régi becses holmikat őriz ott hét lakat alatt, ahogy mondani szokta, amikor unszolták őt, olyanokat, amik még az ükapjától maradtak rá. Több se kellett ennél a két gyereknek ahhoz, hogy a padlásra mindenáron fel akarjanak menni. Most azonban mégis megakadtak.
− De mama, honnan szerezzünk információt a tehenekről? Nincs is neted! − támadtak rá a mamájukra.
− Van az iskolában könyvtár, nem igaz? És ott van számítógép is. A faluban ráadásul vannak emberek, például a szomszédban, akik tudnak egyet s mást még a tehenekről is. Kérdezzétek meg őket!
Emi és Peti bajban voltak. Egy hónap alatt annyit megtanultak, hogy ha a nagymamájuk eldönt valamit, akkor az úgy van. Vagyis akármennyire fáznak tőle, foglalkozniuk kell a tehenekkel.
Tanítás után másnap Emi és Peti benn maradtak az iskolában. Emi ami könyvet csak talált az állattartásról a könyvtárszobában, mind maga elé halmozta az asztalra, Peti pedig kérdéseket próbált összeállítani a füzetébe, amiket majd feltesznek otthon a szomszédnak.
Elza tanító néni nagyot nézett, mikor elhaladt a könyvtárszoba nyitott ajtaja előtt. Vajon ez a két városi gyerek, aki eddig látványosan unatkozott, mit kutat ilyen lázasan?
− Segíthetek? – lépett hozzájuk.
− Á, nem tanító néni, köszönjük! − hárította el a felajánlást Emi, még mielőtt Peti megszólalhatott volna. − Csak a mamának keresünk valamit!
Elza tanító néni nem kérdezősködött tovább, hanem mosolyogva otthagyta a gyerekeket. Akármit is csinálnak, legalább nem ásítoznak tovább, és ennek igazán örült. Később a Molnár ikrek feje tűnt föl az ajtóban.
− Hát ti? – ámult el Molnár Attila a könyvek fölé görnyedő Petit és Emit látva. Ő volt kettőjük közül a beszédesebb.
− A tehenekről tanulunk, meg a kutyákról – válaszolta Peti.
− Könyvekből? – csodálkoztak az ikrek. – Mért nem jöttök el hozzánk? Megnézhettek élőben mindent!
Emi és Peti összenéztek: ez a lehetőség sokkal vonzóbbnak tűnt, mint hogy a szomszédnál érdeklődjenek.
− Megyünk! − vágták rá gyorsan, és már indultak is.
A Molnárék kertje még a nagymamáénál is jóval nagyobb volt. A fák alatt a fűben tyúkok kapirgáltak, libák legeltek, kacsák hápogtak, pulykák rikácsolta. A különféle fészerek meg tárolók tele voltak mindenféle szerszámmal. A veteményeskert persze októberben már fel volt ásva.
− Ez hatalmas! – álmélkodott Emi.
− Nem csíp? – ugrott félre a kakas elől Peti, aki már hallott egyet s mást erről a madárról.
− Csak, ha közel mész hozzá – nevetett Molnár Gábor, a csöndesebbik iker, aki most még Eminek sem tűnt kukának.
− Íme! – mutatott aztán Attila az istálló felé.
A hosszú, fehér épület előtt hatalmas álltok kérődztek a legnagyobb nyugalommal.
− Most itthon vannak, de nyáron kihajtjuk őket a legelőre – magyarázta büszkén. – Most kisbocik sincsenek, de jövőre megint lesznek, akkor majd megnézhetitek őket. Meg akarjátok simogatni valamelyiket? Lehet ám!
Peti bólintott, Emi egy kicsit húzódozott, végül ő is a többiek után ment. Közelről aztán jól megfigyelte, hogy mindegyik tehénnek milyen nagy, melegbarna szeme van, és már egyáltalán nem félt tőlük. Az egyiket óvatosan meg is simogatta.
Attila és Gábor aztán egy csomó dolgot mesélt a tehenekről meg a pásztorkutyákról, úgyhogy a végén már zsongott a fejük. Roppant büszkén állítottak be a konyhába a nagymamához. Ám az, ahogy meglátta őket, rájuk ripakodott:
− A mindenségit, gyerekek, a fületekig sárosak vagytok, és olyan szagotok van, mint egy tehéncsordának! Tessék azonnal megmosdani!
A vacsoránál aztán jót nevettek azon, hogy nemrég még a tehenet és a bikát külön állatfajnak, a libát meg a kacsa párjának gondolták. Mennyit tanultak egy nap alatt! S talán még új barátokat is találtak.
A szerző rajza