A félelmetes temetői kaland után másnap Emi azt javasolta Petinek, hogy próbálják meg más módon kideríteni, ki a szerelmes levél írója, a hős Frici, és soha többé ne menjenek a kriptába. Az a hülye F. betű a nemes Bely Nándor nevében úgyis biztos mást jelent, nem Fricit, és ha valami nagy kárt csináltak tegnap, jobb, ha nem mennek vissza a tett színhelyére.
Peti épp a tízórai kalácsát majszolta, és az ötletre csak a fejét rázta.
− Á, nem jól gondolkodol, Emike. Egyrészt, amink van, az egy nyom. Másrészt egyszerűen muszáj visszamennünk, hogy megnézzük, mekkora kárt csináltunk, levertünk-e valamit, összetört-e valami. Mert ha igen, azt meg kell csináltatni, egyszerűen nem maradhat úgy. Mégiscsak az őseink!
− Jó, jó, és mit mondunk, mit csináltunk ott? Sírrablónak fognak nézni bennünket! A két buta városi gyerek idejön, és tönkreteszi a falu értékeit, ezt fogják mondani! Szegény mama, égni fog miattunk a szégyentől!
− És ha nem a mi hibánk?
− És akkor kié mégis? Akkor esett le az a valami, amikor becsaptuk az ajtót magunk mögött!
− Na igen! Viszont senki nem látta, hogy ott jártunk.
− Akkor hazudjuk, hogy nem mi voltunk, de azért menjünk vissza kijavítani a kárt? Nem feltűnő ez egy kicsit? Így is, úgy is hazudunk, de ha nem megyünk sehova, legalább nem borul ránk semmi, szerintem. Felejtsük el ezt az egészet! Van egy csomó házi holnapra, nem?
Emi felkelt, hogy a könyvei után nézzen, ami vasárnap eddig soha nem fordult elő a világtörténelemben délután három előtt.
− Emi! Ne már! Most hova mész?
− A dolgomra!
− Mi van veled? – nézett aggódva a nővérére Peti.
− Semmi! – csattant fel Emi. – Csak nem vagyok betörő, és nem szoktam kriptákat tönkretenni. Félek, na!
− Jaj, Emi! Hisz a mama javasolta a temetőt, emlékszel?
− Igen, hogy olvassuk el a sírkövek feliratait! Játékból! De nem azt, hogy döntsük romba a családi kriptát!
− És ha hívunk segítséget? Úgy eljössz? Ez csak egy vicces nyomozás egy régi levél után, nyugi!
− És kit hívunk?
− Hát a Molnárokat! Mi ikrek tartsunk össze, nem?
Azzal Peti már szaladt is a telefonhoz, hogy felhívja Gábort meg Attilát, és egy kis temetői sétára invitálja őket. Tíz perccel később az ikrek ott lihegtek az előszobában.
− Csókolom! − köszöntek a nagymamának egyszerre. – Nem kérünk semmit, köszönjük, csak ledobtuk ide a bringákat a kiskertbe, nem baj? Már megyünk is!
Azzal már ott se voltak. A temetőbe érve a négy gyerek egyenest a kriptához sietett. A Molnár ikrek nyitották ki a vasajtót, a nyomukban Peti, a sor végén Emi, aki félve lépte át a küszöböt.
− Na? Mit láttok? – kérdezte a legelöl álló Gábort.
− Nincs itt semmi látnivaló – dörmögte Gábor az iskolagondnokot utánozva.
− Hihihi, tényleg nincs! – nevetett Peti. – De akkor mi volt tegnap az a nagy robaj?
− Odanézz, hiányzik onnan egy márványlap! – mutatott fel Nemes Bely F. Nándor táblájának hűlt helyére Emi. – Eltűnt!
− Ne már! – néztek rá az ikrek. – Kinek kéne egy hülye sírkő?
− Nem a sírkő kellett, agyasok! – Emi most már egészen megbátorodott. − Az csak simán eltört, és eltakarították, hogy ne tűnjön föl, hogy eltűnt azzal együtt, ami mögötte volt!
− Mi van? – Attila nem bírta követni.
− Valaki megelőzött minket, az van! Kirabolták a sírt! – magyarázta Peti.
− De mi a fene lehetett ott? – tette fel a fő kérdést Gábor. – Nem egy tál hamuért megy a cirkusz, az tuti. Most már meg kell tudnunk, mi folyik itt! Menjünk! – és Gábor máris elindult.
− De hova? − hüledeztek a többiek.
− Hát a gondnokhoz! A temetőt is a vén Várhegyi őrzi, nemcsak az iskolát. Majd jól kikérdezzük, mi a helyzet! – Attila nagyon elszánt volt.
− Oké!
− Legyen!
− Felőlem…
És bár Attila lelkesedését a másik három kalandor nem egyformán osztotta, azért szépen elindultak utána a gondnok háza felé, a templom szomszédságába. Útközben Emi és Peti egymás szavába vágva mesélték az ikreknek, milyen nyomozásba keveredtek, ami most már egészen biztosan valami nagyobb ügy, sokkal nagyobb holmi szerelmes levélnél, csak azt kéne megtudni, ki is az a Frici, és miért van az ő kriptájukban a sírja, vagyis annak a helye. Meg hogy mi ez az egész.
A szerző rajza