A nagytakarítás után reggel, ahogy Kifli felébredt, úgy érezte, mázsás súlyok húzzák a testét lefelé, alig bír lábra állni. Itt az ideje kipihenni a házfelújítást − gondolta. – És ideje a gazdát is beavatni. Ajjaj, az lesz a legnehezebb! Ki tudja, mit szól majd?!
Az utóbbi napokban a két kutya különösen sokat gondolkodott azon, hogy miképp is kéne megmutatni Bibinek a sajtkészítő házát, amin hónapok óta annyit dolgoztak. Végül arra jutottak, hogy nem árulnak el semmit előre. Odahívják Bibit a házhoz, körbevezetik, elmesélik neki, mennyire nem volt ínyükre egész napokat otthon bezárva tölteni, mióta Bibi késő délután jár haza az iskolából, ezért kerestek egy helyet, ahol nyugodtan mászkálhatnak ki s be, és nem kell zárni az ajtót.
− Mi az, kiskutyám? – fordult Bibi a konyába éppen belépő Kiflihez. – Betegek vagytok, elkaptatok valami fertőzést? Elég levertnek látszol te is, Cicúr pedig még mindig olyan mélyen alszik, mint aki nagy fáradtságot próbál kipihenni. Pedig igazán nem erőltetitek meg magatokat mostanában, egész nap itthon szunyókáltok.
− Á, semmi bajunk – legyintett Kifli –, csak túl sokat olvastunk tegnap, és kicsit elfáradtam.
− És mit olvastatok, izgalmas volt?
− Mi?
− Hát a könyv! Kifli, nem vagy mégis beteg?
− Dehogy, csak éhes vagyok – adta a türelmetlent a kutyus, és nekilátott a reggelijének.
Aztán végre Cicúr is megjelent a konyában.
− Jó reggelt, Cicúrka! Sokat aludtál, jól vagy?
− Jól – ásított Cicúr –, csak túl sokat néztük tegnap a tévét, és elfáradtam.
− Na és a könyv?
− Milyen könyv?
− Hát amit olvastunk! – Kifli próbálta menteni a helyzetet.
− Ja, az? Hát persze, az nagyon… ööö… jó volt. Mi a reggeli? – nehogy még elszólja magát, Cicúr gyorsan témát váltott.
Bibi egy kicsit ugyan furcsállotta az egészet, de arra jutott, végül is mindenki elfáradt valamiben, és a következő javaslattal állt elő:
− Kutyácskáim, mit szólnátok hozzá, ha ma, amikor megjövök, nem mennénk sehova, hanem itthon játszanánk? Nem kell mindig rohangálni!
Kifli erre persze hevesen tiltakozni kezdett:
− De mi addigra már kialusszuk magunkat, és…
− Igen, menjünk kirándulni – erősített rá Cicúr is – egy szép helyre! Lécci…
− Tudom, hogy nagyon szerettek kirándulni, de nem kéne pihennetek? Fáradtak vagytok, ne is tagadjátok!
Kifli és Cicúr összenézett.
− Nem, ez most nem várhat – jelentette ki aztán nagyon komolyan Kifli. – Tudod, mit, gazda? Menjünk a kedvenc vízparti játszóhelyünkre! Majd ott megmutatjuk, mennyire nem vagyunk fáradtak.
A nagy elszántságot látva, Bibi megadta magát:
− Rendben, ha ezt szeretnétek!
És elment az iskolába. A két kutya ezután lázas készülődésbe kezdett.
− Mit vigyünk magunkkal? Legyen torta meg lufik és tűzijáték? – kérdezte Cicúr.
− Dehogy, a tűzijátéktól mi ijednénk meg a legjobban – utasította el a nagy durranásokkal járó petárdázást Kifli. – A torta viszont jó ötlet, a lufi fölösleges. Vigyünk inkább szalámis szendvicset meg kolbászt.
− És milyen legyen a torta? Csokis? Málnás? Vaníliás?
− Én a túrós-virsliset szeretem, de mondd meg te!
− Hát, szerintem a sajtos-húsos se lehet rossz. Vaníliakrémmel… – Cicúrka elmélázott.
− Úgy emlékszem, Bibi a tortában nem szereti a hentesárut, csak az uncsi és utálatos gyümölcsöket.
− Akkor inkább ne kockáztassunk, majd elmegyünk vele a cukiba, és ott olyat választ, amilyet csak akar.
− Jó, legyen így!
Miután a megbeszélésen túl voltak, pihentek egy kicsit, majd készítettek némi útravaló elemózsiát, és jó kutya módjára otthon várták Bibit. Igazából izgultak, de annyira, hogy szólni sem bírtak. Az uzsonnát bepakolták egy kosárba, aztán csak ültek némán, és arra gondoltak, hogy ma minden megváltozik. Amikor Bibi végre belépett a kapun, rohantak hozzá ész nélkül, körbeugrálták, szinte feldöntötték, és egy szusszanásnyi időt sem hagyva neki, indultak máris kifelé.
− Ti aztán kialudtátok magatokat! – örült meg Bibi, hogy kutyái láthatóan jó erőben vannak, és kiadta a parancsot: – Irány a sziget!
Sietve tették meg az utat a városból ki a folyóhoz. Az utolsó métereken, miközben a ház felé terelték gazdájukat, a két kutya nem bírt magával, és egyfolytában izgatottan ugatott. A kapunál aztán megálltak, s csak nézték Bibit és a házat felváltva, mintha be akarnák mutatni őket egymásnak.
− Mi van veletek, kutyuskáim? Reggel alig tudtatok felkelni, most meg majd kiugrotok a bőrötökből.
− Gyere, gazda, mindent elmondunk, csak gyere! Nézd meg ezt a házat, tetszik? Csak nézd meg! Tetszik? Hogy tetszik? Mit szólsz?
− Nagyon szép ez a ház, tényleg, de miért kéne megnéznem? Nem megyünk le a vízhez pancsolni?
− Gyere be, nézz körül! – tolták a kutyák Bibit egyre csak tovább, befelé a házba.
− Mi ez az egész? És honnan van kulcsotok?
− Majd elmondjuk, de tetszik? – ugrabugráltak örömükben a kutyák.
− Nagyon szép, csodásak a színek, és az elosztás is fantasztikus, a tető meg egyenest álom, de kié ez a ház, és miért vagyunk itt?
Kifli és Cicúr egymásra nézett. Itt az idő elmondani mindent töviről hegyire.
− Ez a ház a mienk − kezdett bele Kifli.
− Nem így nézett ki, de felújítottuk – vágott közbe máris Cicúr. – A hentesnél láttuk a hirdetést, a sajtemberé volt, és elintéztük, meg a hivatalt is, és a nádat is mi vágtuk, meg csempéztünk és festettünk, és én akartam a színeket, és takarítottunk is sokat – hadarta a kis kutya egy szuszra lelkesen.
− Tényleg sokat! – bólogatott Kifli. – És Cicúr elképesztő sokat dolgozott, és olyan ügyes volt, és nagyon jó ötletei voltak…
− Kifli nélkül sehol se lennénk – kontrázott rá Cicúr –, olyan ügyes és erős és okos…
Bibi mosolyogva nézte a kutyáit, ahogy versenyt dicsérik egymást. Elképzelnie is nehéz volt, mennyi mindent véghez vitt ez a két bundás mindenféle segítség nélkül.
− Jó, jó, már csak két kérdésem van – mondta aztán, amikor a kutyák végre kissé lehiggadtak. – Az első, hogy miért csináltátok?
− Tudod, Bibi, mi nem szeretünk bezárva lenni egész nap. De azt sem szeretjük, ha esténként nem mesélhetjük el neked a napunkat, mert nem akarunk folyvást füllenteni. És innen könnyen be tudsz járni a sulidba, nekünk meg itt a víz, a part, az erdő − magyarázta Kifli.
− Értem. És hogyan szöktetek ki mindennap a házból?
− Ne haragudj, gazda, azért mindent nem kell tudnod! – vigyorgott Cicúr.
− Igaz – bólintott Bibi.
− Akkor tetszik? Költözünk? – tette fel végül a legfontosabb kérdést reménykedve a két kutya.
Bibi egy nagyot sóhajtott, majd így szólt:
− Mi tagadás, nagyon megleptetek ezzel az egésszel. Ennyi munka, intézkedés! Nem is tudom, mit mondjak, egészen meghatódtam. Nagyon büszke vagyok rátok, és örülök, hogy ilyen kutyáim vannak. Hát persze, hogy költözünk! – kiáltotta végül. – Csodálatos ez a hely!
− Éljen a sajtház! – vakkantotta rá a két kutya.
Nehéz lenne leírni azt az örömöt, boldogságot, amit ezek hárman az új életük küszöbén éreztek. Legyen elég annyi, hogy az egész délutánt a sajtháznál töltötték. Az ebek részletesen elmesélték gazdájuknak a kis ház megvásárlásának és felújításának a történetét, aki pedig nem győzött eleget csodálkozni és álmélkodni, hogy milyen fantasztikus kutyái vannak. Mint minden gazdának, ugye, ezt te is tudod!
Vége!