Kifli és Cicúr felkerekedtek, hogy megnézzék jövendő otthonukat, a saját házat. Tele voltak reménnyel! Főleg abban bíztak, hogy az a sajtember hagyott némi sajtot a házban. Meg persze abban is, hogy a ház a sajátjuk lesz, hiszen otthonra van szükségük, kerttel és jó közlekedéssel.
Végigszaladtak a parkon, ki a buszmegállóhoz. Felugrottak a buszra. Nem nagy dolog, csinálták már máskor is, a gazdájukkal rendszeresen járnak kirándulni, és olyankor busszal vagy vonattal utaznak. Köszöntek a sofőrnek, felmutatták a bérletüket, és már indultak is. Persze szájkosárral, hiszen rendes kutyák, betartják a szabályokat. Utazás közben nem beszélgettek – szájkosárban nehéz volna –, csak néztek ki az ablakon, és időnként, amikor érdekes dolgot láttak, megbökték egymást az orrukkal.
− Hmmm! – bökte meg Cicúr a bátyját az egyik kanyar után.
− Hm?
− Hnhn!
− Hmhmhmm! – Kifli bólintott, és ahogy a busz megállt, leszálltak.
A szájkosarat levéve Cicúr a folyó felé mutatott:
− Láttad? A folyó!
− Láttam hát! Gyere, megkeressük a révet.
− Mit? – Cicúr nem volt rutinos hajós ügyekben.
− Hát a kompkikötőt, na!
Cicúr óvatos kis kutya, jobban szereti az ismert dolgokat az ismeretleneknél, de most a szent cél érdekében szó nélkül követte Kiflit. Ahogy a fák mögött, a lejtős folyóparton feltűnt előttük a rév, Cicúr megijedt.
− Kifli, itt az út belemegy a vízbe! Nem veszélyes ez?
− Ott jön a komp, te oktondi! Az majd szépen ideáll, mi meg fölsétálunk rá, és kész. A másik parton meg ugyanez, csak lefelé, érted?
Cicúr ugyan nem értette, annyira izgult, de bólintott. A komp kikötött, a matróz elkezdte fölterelni rá az utasokat, Kifli ment elöl, Cicúr szorosan mögötte.
− Csak maradj a nyomomban, nem lesz semmi baj! – súgta Kifli.
Felsétáltak a kompra, megálltak a korlátnál, és ahogy a nagy alkotmány megindult szépen lassan, Kifli a vízre mutatott.
− Azért jól néz ki, nem igaz?
Cicúr erre csak egy fintort vágott, és behúzott farokkal várta végig a pár perces utat. Kikötés után Kifli hangosan köszönt a matróznak, és leterelte a kissé reszkető húgát a kompról. Partot érve a kis kutya megrázta magát.
− Na? Jobb már? – kérdezte Kifli.
− Jobb! De ezt azért még szokni kell! – vakkantotta Cicúr.
Kifli beleszagolt a levegőbe, hátha megérzi a sajtház szagát, de volt szerencséje, nem érzett semmit, így aztán elindultak be a faluba kérdezősködni.
− Elnézést, merre találjuk a sajtkészítő házát? – kérdezte Cicúr a lehető legóvatosabban, nehogy elijessze a kerítésen napozó macskákat.
− Sajtkészítő? Én csak a horgászt ismerem! – nyavintotta az egyik cirmos, és hátat fordított a két idegennek.
A többi válaszra sem méltatta őket.
− Ne haragudjon, a sajtházat keressük! – fordult Kifli egy bokor mögül pislogó kuvaszhölgyhöz.
− Ó, a sajtház? Sajnos, már üresen áll… De ha itt elszaladnak jobbra, aztán balra, utána a nagy diófánál lefelé, megtalálják! Ó, de jó illatok szálltak onnan régen! – sóhajtott a nagy kutya, és lehunyta a szemét.
Kifliéknek nem kellett több, már szaladtak is a megadott irányba: bal, jobb, akácfánál fölfelé! Ez mégsem az, ez a templomkert, akkor vissza, és jobb, jobb, a keresztútnál át! Ez sem jó, ez a faluvég, akkor újra vissza, jobb, bal, diófa! Ez az! Mire a diófához értek, már lógott a nyelvük.
− Jaj, jaj, remélem, most már nem tévesztjük el, phü! – lihegte Cicúr.
− Ha megnéztük volna az utcaneveket, nem csak rohanunk ész nélkül, talán hamarabb… fhu, fhu… megvan – mutatott Kifli kicsit odébb egy rácsos kapura.
− Hát, talán… A képen nem ilyen volt – sóhajtott Cicúr, amint ő is meglátta a házat.
− Mert a kép tavasszal készült, most meg ősz van – magyarázta Kifli miközben kinyitotta a kaput.
− Ja!
És már benn is voltak a kertben. Micsoda kert volt az! Volt benne minden, ami egy kertben kell: diófa, fenyőfa, almafa, málnabokor, még egy fenyő, még egy dió, körtefa, szilvafa, lehullott levelek, tobozok meg az a sárga virág, egész nyáron virágzik a kerítés mellett. Tökéletes kert! A két kutya csak állt, fülelt, hallgatta a fák, a levegő és a madarak hangját.
− Mit szólsz? El tudod képzelni, hogy itt rohangálj mindennap?
− Húúúú – Cicúr el volt varázsolva. – Már csak az kell, hogy a gazda is el tudja képzelni a kompozást mindennap, ráadásul kétszer, oda és vissza!
− Nem lesz gond, ha megmutatjuk neki ezt a házikót! – legyintett Kilfi, és már be is nyitott a sajtkészítő házába.
Körbeszaglásztak, megnézték, elférne-e benne Bibi sok könyve, a nagy fotel, az ágy, és főleg van-e konyha, ahol majd a vacsora készül. Úgy találták, hely van bőven.
− Szerinted tetszeni fog neki? − aggodalmaskodott Cicúr.
− Nem tudom. Talán ha egy kicsit kipofoznánk, akkor biztosan igent mondana a költözésre!
– Jó! Fessük ki! Szeretem a színes falakat!
− Attól tartok, a festés nem lesz elég, alapos felújítás kell ide! Jobb lesz, ha addig nem is mutatjuk meg Bibinek, nehogy elriasszuk.
− Igaz, de mi ügyes kutyák vagyunk, megoldjuk! – húzta ki magát Cicúr. – De hol lehet a sajt?