Kifli és Cicúr egész nap, sőt egész héten nagyon jó kutya volt. Nem ugattak meg egyetlen járókelőt sem a parkban, nem nézték ki Bibi szájából a falatot, s amikor a gazdi este fáradtan hazaért, nem nyaggatták őt, hogy labdázzon velük.
Bibinek este még tanulnia kell, mert az iskola bizony nehéz, ezt a két kutya is tudja. Persze nem ezért voltak most olyan kedvesek és szófogadók, nem ám! Egyes-egyedül azért viselkedtek jól, mert a titkos tervük kidolgozásával voltak elfoglalva, és nem akartak lebukni, meg nem is értek rá rosszalkodni.
A kerten és a házon gondolkodtak! Az egyik nap Cicúr titokban kivett egy nagy papírlapot Bibi fiókjából, és egy ceruzát a mancsába fogva nekiveselkedett, hogy lerajzolja a kert és a ház alaprajzát.
− Miért te rajzolod? – méltatlankodott Kifli.
− Mert én lány vagyok, és a lányok szebben tudnak rajzolni. De beleugathatsz, hogy mi hogy legyen – nyugtatta meg a bátyját a kis kutya. – Muszáj szépet rajzolni, a terveket ugyanis be kell mutatni a földhivatalban meg a polgármesterembernek meg majd még ki tudja, kinek!
− Honnan tudsz te ilyeneket? – ámult el Kifli.
− Minden fönn van a neten, oktondikám! – húzta ki magát büszkén Cicúr, és rajzolt tovább.
A papírlapon hamarosan látható volt a telek alaprajza, egy téglalap, abban egy kis kocka, az jelölte a házikót. A kis kocka fel volt osztva négyzetekre, azok mutatták a házban a helyiségeket. A kocka köré Cicúr ezután rajzolt még egy csomó kis karikát is, ezek a fák és bokrok helyét mutatták a kertben.
− Na? Jó, nem? Mehetünk a földhivatalba, hogy beírják a nevünket a Házak Nagykönyvébe. Az igazolja majd, hogy a ház már a mienk. Utána meg lerajzolom, milyen lesz, ha szépen fölújítottuk. De azt majd máskor. Most elfáradt a mancsom!
− Aha! És nem kéne először a sajtemberrel beszélni? – kérdezte Kifli. – Ha jól tudom, még az övé a ház!
− Tényleg! Milyen okos vagy! Felhívnád? – Cicúr hízelegve nézett a bátyjára, ugyanis nagyon utált telefonálni.
Kifli már nyúlt is a telefonért, Cicúr diktálta a számot, és fél óra múlva úton voltak, hogy személyesen találkozzanak a tulajdonossal, hol máshol, mint közös ismerősüknél, a hentesnél.
− De jó, hogy jöttök! – köszöntötte kedvenc vásárlóit a hentes. – Kóstoltok? Az unokabátyám nemsokára itt lesz, addig egyetek egy kis stifoldert, nézzétek, ma kaptuk! Ez meg borjúpárizsi! Szép darab, ugye? Adhatok egy kockát?
− Talán egy egészen kicsikét – szerénykedtek a kutyák, és ham-hamm, bár be is kapkodtak mindent.
– Juj, ez nagyon finom volt, van még belőle? – ha ételről volt szó, Kifli képtelen volt sokáig szerény maradni.
− Hát persze, csak tessék! – mosolygott a hentes, aki igazán örült, hogy az áruja ennyire ízlik a kedves vevőknek.
Miközben a kutyusok behunyt szemmel ízlelgették a sajttal töltött szafaládé- és párizsikockákat, megérkezett a hentes sajtkészítő unokabátyja. Ugyanolyan nagy és mosolygós ember volt fehér ruhában, mint a hentes, csak belőle nem kolbász-, hanem sajtillat szállt. Erre a kutyák rögtön felkapták a fejüket.
− Azt hiszem, a mennyországban vagyunk – súgta Cicúr Kiflinek.
− Egészen biztos – súgta vissza Kifli.
Ki sem merték nyitni a szemüket, nehogy elillanjon a varázslat. A hentes nem állta meg nevetés nélkül:
− Kinyithatjátok a szemeteket, ez a valóság! Ismerkedjetek meg az unokatestvéremmel, övé a házikó. Ezek meg itt a legkedvesebb vevőim – mutatta be egymásnak a feleket.
− Nagyon örvendek!
− Részünkről a szerencse! – így Kifli.
− Nagy tisztelői vagyunk a munkásságának! – tette hozzá őszinte elismeréssel a hangjában Cicúr.
Mindketten a friss kecskesajtra gondoltak, mert annak az illata áradt a sajtkészítő ruhájából.
− Mondja csak, tíz hónapig érleli a sajtokat? − kérdezte Kifli.
− A kecskék gyógyfüveket is legelnek, ugye? Kakukkfüvet érzek, és levendulát! – sóhajtotta Cicúr.
− Teringettét, ti vagytok a legnagyobb ínyencek, akikkel valaha is találkoztam! Ez aztán a hozzáértés! Minden elismerésem! – a sajtkészítő máris megkedvelte a kutyákat. – Na és a házikó hogy tetszett? Hát a kert?
Kifli és Cicúr egy pillanatig zavartan néztek egymásra.
− Ja, a ház! Elnézést, egy kicsit elkalandoztam – mondta aztán Kifli.
− Csodás kert és ház! – vágott közbe Cicúr. – Úgy érzem, nagyon boldogok lennénk ott.
Kifli egy rosszalló pillantást vetett a húgára, mert azt gondolta, házvásárláskor a vásárló ne lelkendezzen, azzal rontja az alkupozícióját. De szó sem volt itt semmiféle alkuról, a sajtkészítő annyira örült nekik, hogy rögtön meg is egyeztek mindenben, sőt egy sajtműhely-látogatást is megbeszéltek. Aláírtak és lepecsételtek mindenféle papírokat, mancsot ráztak, és már készen is volt az adásvétel. Azzal búcsúztak, hogy eztán gyakrabban találkoznak. A sikeres üzletkötés örömére a hentes még csomagolt pár szál virslit, és a kutyák már úton is voltak.
− Hát ez csodálatos volt! – lihegte Kifli, ahogy hazafelé loholtak.
− Holnap mehetünk a földhivatalba! Remélem, ott is ilyen simán megy majd minden! – adta meg az irányt Cicúr.
− Az fix! – vakkantotta Kifli. – Megy minden, mint meleg kés a vajban! Hmmm… vajon vajat is készít ez a fantasztikus sajtember?