Kifli és Cicúr roppant boldog volt, hogy megkötötték álmaik üzletét, és szert tettek a házra, ami a jövőben az otthonuk lesz. Remélhetőleg a nem túl távoli jövőben… ha lehet, a közeljövőben… Esetleg már holnap… Vagy még inkább ma? Vacsora előtt?
Így gondolkodnak a kutyák, bizony, nem szeretnek várni a jó dolgokra. De az emberek világában mindenhez idő kell, és ha házról van szó, ahhoz meg sok és még több idő kell. Kifli és Cicúr ezt már megtanulták, ezért az adásvétel után rögtön elloholtak a földhivatalba, hogy megtudják, mennyi időbe fog telni az ügyintézés.
A földhivatal egy óriási, komor és szürke épületben volt, nem messze a buszpályaudvartól. A buszpályaudvar viszont az a hely, ami miatt Cicúr a vidéki életről álmodozott, és elutasította a város forgatagát. Egyszerűbben szólva: félt a buszoktól. A buszoktól, vonatoktól, troliktól, villamosoktól, bicikliktől, rollerektől, kisgyerekek lábbal hajtós motorjaitól, nem is beszélve a babakocsikról. Ezek megkeserítették Cicúr mindennapjait a városban. Még jó, hogy vannak parkok és díványok, ahol megnyugodhat a zaklatott lelkű kiskutya!
− Hangosak, tudod? És gyorsak! És sosem tudhatod, mikor hajtanak neked! – magyarázta Cicúr minden alkalommal, amikor ez a téma felmerült.
− Jól van, jól van – nyugtatta most Kifli a húgát, aki a pályaudvarhoz közeledve, egyre óvatosabban lépdelt. – Itt vagyok melletted, vigyázok rád. Te csak nézz a lábad elé, és csukd be a füled.
− Azt meg hogyan csináljam? – morogta Cicúr kedvetlenül.
− Egyszerűen csak koncentrálj a lépéseidre, és zárd ki a külvilágot! Ne figyelj oda, na! Rám figyelj, meg a lábaidra.
− Jó, jó, megpróbálom!
És a kiskutya egy hatalmas sóhajjal lelépett a járdáról, majd szorosan Kiflihez simulva szép apró lépésekkel áttipegett a hosszú-hosszú zebrán az út túloldalára. Igyekezett nem figyelni a körülöttük kanyargó buszokra, autókra és a keresztül-kasul hömpölygő embertömegre.
− Huh – mondta aztán, és fellépett a földhivatal bejáratához vezető lépcsőre. – Ez nem kutyának való!
− Még jó, hogy te nem közönséges kutya vagy! – dicsérte meg Kifli a húgát az ember-, akarom mondani, kutyafeletti teljesítményért. – Elképesztően jól tudsz koncentrálni!
− Igen… de nem magamtól… nagy segítségemre volt a szatyor – magyarázta szerényen Cicúr.
− A szatyor?
− Pontosabban a virsli meg annak az illata nálad a táskában. Végig a zebrán csak a virsliillatot szaglásztam! Az segített át!
− Ó, már értem! Ügyes! Akkor legközelebb is hozunk magunkkal valami finomságot, ha erre lesz dolgunk!
Beléptek a hatalmas faajtón. Elhaladva a portásfülke ablaka alatt egy óriási, kongóan üres folyosón találták magukat.
− Na, most merre? – néztek egymásra a kutyák.
− Kit kerestek? – dörrent rájuk hátuk mögött a portás.
A két kutya összerezzent.
− Izé… Mi csak a földhivatalba… a bejegyzés végett… tudja… ingatlan… – próbált udvarias és okos lenni Kifli.
− Házat vettünk és be akarjuk íratni – ugatta Cicúr, aki soha, de soha nem próbált még udvariasan viselkedni. Szerinte ugyanis az teljesen fölösleges.
− Aha! – mondta a portás. Úgy tűnt, Cicúrnak igaza lesz, nem kell itt köntörfalazni.
– A tizenhetes iroda balra – intett fejével a portás, aztán még hozzátette. – De a modoron csiszolni kéne, kisasszony!
Cicúr felhúzta az orrát. Még hogy kisasszony! Csiszoljon! Micsoda arcátlanság!
− Majd inkább én beszélek, jó? – bökte oldalba Kifli, és bekopogott a nevezett iroda ajtaján.
− Tessék! – hallatszott bentről. A kutyák benyitottak.
− Csak gyorsan, mert mindjárt ebédszünetem lesz! − A pult mögül egy nagy darab ügyintézőnő nézett le rájuk. Hatalmas kontyánál már csak a szemüvege volt nagyobb, ami mögül a kutyákat vizslatta.
− Ingatlanról volna szó, bejegyzésről, kérem – magyarázta Kifli a lehető legjobb modorában.
− Az hosszú időt vesz igénybe, nekem mindjárt el kell mennem ebédelni, jöjjenek vissza máskor! A jövő héten, mondjuk! Talán akkor belefér!
− Kérem, mi gyorsak lennénk, és tudja, olyan nehezen jutottunk ide, a forgalom, ha érti – Kifli könyörgőre fogta.
− Ez nem rajtam múlik kérem! Az ilyen ügyekkel sok a papírmunka, iktatás, aláírás, pecsételés, miegymás.
− Virsli jó lesz? – vakkantott közbe Cicúr. – Kiváló bécsi, juhbeles, a legjobb hentestől a városban!
A pult mögött megvillant a szemüveg.
− Hogy mondja, kérem?
− Tényleg finom, és friss! Ebédre isteni! Egészséges! – Kifli meglóbálta a szatyrot, és mosolyogni próbált.
− De ugye nem pulyka? – hangzott a pult mögül most már egyel kevésbé félelmetesen.
− Dehogy, dehogy, sertés, ahogy kell! – így Kifli. – Parancsoljon! – azzal két lábra állva feladta a virslicsomagot a pultra.
− Lássuk! Hmm, tényleg jól néz ki! Van is császárzsömlém a ridikülömben, az éppen jó lesz hozzá – hümmögött a kontyos asszony. – Tényleg nekem adják?
− Persze, természetesen! Hát hogyne! – bólogattak a kutyák.
− Nos, ez esetben talán elintézhetjük gyorsan a dolgot, aztán ebédelhetek. Adják a papírokat, mutatom, hol kell szignózni!
Innentől ment minden, mint a karikacsapás. Egykettőre készen lettek a sok pecséttel, aláírással, iktatással. Most már tényleg az övék volt a ház.
− Gratulálok! – kiáltott még utánuk az ügyintézőnő, miközben már a ridiküljében kutatott a zsömlék után.
− Köszönjük! Igazán! – vakkantották vissza a kutyák kifelé az épületből. A kijárat előtt azonban Cicúr megtorpant.
− Most mit fogok szagolni a zebrán? – kérdezte ijedten.
− Nyugi, nálam maradt a szatyor. Abban még marad elég illat, hogy átvigyen. Indulhatunk?
Cicúr megnyugodva bólintott, és elindult. Szimatolás közben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen jó bátyja van. Talán emiatt volt, hogy észre sem vette a forgalmat maga körül.
− Köszi – mondta, amikor átértek.
− Ugyan már – mosolygott rá Kifli. – Gyere, ezt meg kell ünnepelnünk! Együnk fagyit!
Cicúrral madarat lehetett volna fogatni. Övék lett az álomház, átért a félelmetes zebrán a buszok mellett, neki van a legcsodálatosabb bátyja, és még fagyi is? Ez már igen!