Kifli és Cicúr roppant büszke volt magára a házbontás sikeres munkálataikért. Micsoda erőfeszítés volt! Egész héten dagadó mellkassal, felszegett fejjel jártak-keltek – mindaddig, amíg Cicúr meg nem nézte az időjárás-jelentést.
− Hajaj, Kifli, nagy esőfelhők közelednek! – sóhajtotta.
− És? – kérdezett vissza Kifli. – Mi skót juhászok vagyunk, dupla bundával, az állja a skót időjárást! Meg se kuttyan nekünk az eső!
− Kottyan! – javította ki a húga.
− Mi?
− Meg se kottyan! Nem kuttyan.
− Kottyan? Annak semmi értelme. A kuttyannak van. Azt jelenti, a kutya simán bírja. Nem?
Cicúr csak a szemét forgatta, majd azt mondta:
− Be fog ázni a házikónk, ha nem csinálunk gyorsan valamit, te mafla!
− Jaaa! Értem már! Bocs, lehet, egy kicsit túlettem magam reggelire – szabadkozott Kifli. – Akkor szaladjunk gyorsan a tetőboltba, és vegyünk tetőt!
− Ááá, az nem úgy megy – rázta a fejét Cicúr.
Aztán elmagyarázta Kiflinek, hogy a tetőt nem lehet csak úgy megvenni a boltban, hanem azt ácsok faragják fából, aztán cseréppel vagy náddal befedik.
− Náddal? – kérdezett vissza Kifli.
− Azzal hát! A nád kiváló tetőfedő anyag, környezetbarát meg minden, olvastam!
Kifli már készen is állt a tervvel. A nádtető lesz a legjobb és leggyorsabb megoldás, hiszen ha a nád a legtermészetesebb tetőfedő anyag, és könnyű vele bánni, akkor nincs min gondolkodni, ráadásul a beszerzése is gyerekjáték.
− Na, az utóbbi felől erős kétségeim vannak! – jegyezte meg Cicúr, de Kifli ezt nem hallotta, mert már ki is ugrott az utcára, és úton volt, ki tudja merre.
− Hé, és velem mi lesz? – szaladt utána Cicúr.
Végigügettek az utcán, el a buszmegálló mellett, ki a város széléig, keresztül a réten, le a tópartig, ami valójában egy kis öböl volt, és vidáman éltek benne a teknősbékák. Cicúr ott érte utol a bátyját. Kifli a parton állt.
− Na? Látod már? – mutatott körbe.
És igen, már Cicúr is látta a nádat.
− Ó, hogy erre én nem is gondoltam! – örült meg a látványnak. − Szedjünk gyorsan jó sokat, és rakjuk fel a tetőgerendákra, mielőtt esni kezd!
Neki is láttak a munkának. Húzták-vonták, tépték-rágták a nádat, közben ügyeltek, hogy megfelelő szálakat válasszanak, hiszen csak kiváló minőségű anyagból érdemes építkezni, ez nyilvánvaló. A fogukkal meg a mancsukkal dolgoztak akkora lelkesedéssel, mintha egy egész nádpalotát készülnének építeni, nem csak egy tetőt befedni. Egy szekérderéknyi nádat felhalmoztak már, amikor Cicúr egy pillanatra megállt, és végignézett a munkájuk eredményén.
− De hogy fogjuk mindezt a házhoz vinni? – kérdezte aztán.
Erre Kifli is abbahagyta a munkát, és gondolkodni kezdett. S mivel elképesztően fejlett volt a problémamegoldó képessége – legalábbis ahogy magáról szokta mondani −, kisvártatva elő is állt a megoldással:
− Hát hogyhogy hogy? Tutajon! Mindjárt csinálok egyet, csak figyelj!
Azzal nekilátott, s halomba gyűjtött egy csomó, a hódok által megrágott és kidőlt fatörzset, ágat. Cicúr sem volt rest, ő is segített. Majd fűzfavesszővel szépen összekötözték a fákat, és már készen is volt a tutaj. Amikor elkészült a jármű, felpakolták rá a nádat, felugrottak rá, egy bot segítségével ellökték magukat a parttól, és lelkes „teljes gőzzel előre!” kiáltással elindultak.
A bottal kormányozva átevickéltek az öblön, majd rákanyarodtak a folyóra. Na, ez már egy másik műfaj, gondolták, mert minden erejüket és lábukat be kellett vetniük, hogy kormányozni tudják a tutajt. Miután megtalálták a jó irányt, gond nélkül végigcsorogtak a part mentén. Cicúr elöl lapátolt a mancsaival, Kifli hátul irányított a bottal, míg csak el nem értek a révhez. Ott partot fogtak, Kifli kiugrott, Cicúr pedig már dobálta is ki neki a nádkötegeket. Csak egy kevés cipekednivaló volt még hátra, és már ott is állt a nagy halom nád a házikó előtt.
− Akkor most menj fel a tetőre, én meg dobálom fel neked a nádat – vezényelt Kifli.
− Én menjek? Nekem tériszonyom van! – méltatlankodott Cicúr.
− Akkor te dobálsz lentről, én meg leszek fenn!
− De én nem bírok el egy kéve nádat, nem vagyok olyan erős – Cicúrnak ez a megoldás sem tetszett.
− Akkor mi legyen? Jön az eső, sietni kell, te mondtad – Kifli tanácstalanul nézett a húgára.
− Legyen az, hogy fogod a nádkévéket, szépen fölviszed a tetőre és lerakod, én meg lentről nézem, hogy jól csinálod-e. Na?
− Nem lesz jó! – Kifli elfancsalodott.
− Akkor először uzsonnázzunk meg, aztán majd kitaláljuk, hogy legyen. Éhesen nincsenek jó gondolatai a kutyának! – javasolta bölcsen Cicúr.
Így is tettek. Alaposan meguzsonnáztak, és virslivel, sajtkockákkal, szalámiszeletekkel a gyomrukban már egészen más színben látták a világot.
− Tudod, mit? Legyen az, hogy én fölviszek mindent a tetőre, te meg nézed lentről, hogy jó helyre rakom-e. Mit szólsz?
− Jó – bólintott Cicúr –, de félútig én viszem a kévéket, hogy nem fáradj el nagyon.
Csendes egyetértésben egymás után felpakolták a nádkötegeket a tetőre. Lassan belejöttek, olyan pontosan dolgoztak, minta egész életükben ezt csinálták volna. Már alkonyodott, amikor végeztek. A leszálló esti harmatban hazafelé bandukolva Kifli megjegyezte:
− Jó kis csapat vagyunk, Cicúrka!
− Az biztos! – bólintott Cicúr, és a bátyja lépteihez igazította a magáét.