Cicúr orrát már kora hajnaltól csiklandozta a nyitott ablakon befújó szellő, de csak azért se nyitotta ki a szemét. Neki holmi szél ne mondja meg, mikor ébredjen fel! Emlékszel Cicúrra? Hát Kiflire? Ők az a két kutya a zöld zsalugáteres, sárga házból, akik a gazdájukkal, Bibivel meg Lulu macskával együtt egy kalandos, ám nagyon is veszélyes út során megtalálták a világ Titkos Könyvtárát és az onnan eltűnt könyvet. Hű, micsoda utazás volt!
Azóta sok idő eltelt, és Bibi most ezen a szeptemberi reggelen azzal köszöntötte az előszobában sétára várakozó két skót juhászt, hogy ma nem viszi le őket ebéd után a parkba, és ezután a többi délutánon sem.
− Beszéltem már nektek erről – magyarázta a kis gazdi a meredt szemmel bámuló kutyusainak. – Most kimegyünk labdázni, de utána elmegyek az iskolába, és sajnos csak későn jövök haza, sokkal később, mint eddig, mert már nagy vagyok, a nagyoknak pedig tovább tart az iskola. Örülnék, ha addig is jók lennétek, és szépen várnátok itt benn, a lakásban.
Kifli és Cicúr összenézett.
− Itt benn? Hogyhogy itt benn? – kérdezte Kifli. – Ezt úgy érted, hogy nem mehetünk ki a parkba?
– Sajnos nem, mert nem hagyhatom nyitva a kaput, az veszélyes lenne.
− De az udvarra csak kimehetünk? – kérdezte Cicúr.
− Úgy meg a ház ajtaját kéne nyitva hagynom, és az is veszélyes.
− De Bibi, nem zárhatsz be bennünket egész napra! Hogy ijesszük el úgy a rossz embereket a kertből, hogy vigyázzunk a házra? Hogy végezzük úgy a munkánkat? – Kifli végképp nem értette a dolgot.
− És hogy tudjuk meg, mi történt a nagyvilágban, ha nem szaglászhatunk körbe a parkban? – háborgott Cicúr.
− Tudom, hogy nehéz lesz, de itt benn kell vigyáznotok mindenre. Közben, mondjuk, olvashattok is!
− Jaj, Bibi, mi kutyák vagyunk! – csaholták erre a négylábúak. − Csak akkor olvasunk, ha muszáj.
− Jó, akkor azt csináltok, amit akartok, de benn, és kész! Nincs vita!
A két kutyus erre már nem tudott mit mondani. Labdázásból hazafelé még szomorúan vetettek egy pillantást a park fényben fürdő fáira, aztán bevonultak a házba, és Bibi rájuk zárta az ajtót meg a kaput is. Egy ideig nem volt semmi gond, a két kutya a jól megérdemelt délelőtti szunyókálását végezte, ám miután felébredtek, és körbenézve semmi izgalmasat nem találtak a házban – úgy értem, semmi finomságot, amit befalhattak volna –, unatkozni kezdtek.
Először Kifli kezdte hegyezni a fülét. Kifelé fülelt, hátha hall valakit ólálkodni az ablak alatt vagy a kertben, hátha levelet dob be a postás, sétál valaki a parkban… de semmit sem hallott. Aztán egyszer csak Cicúrka felpattant.
− Elég volt! Unatkozom! Így ugatni sem lehet! Nincs mit megugatni! Teljesen fölöslegesek vagyunk! Kifli, csinálj valamit! – vakkantott a bátyjára a fényes, fekete-fehér és világosbarna, azaz trikolórbundás kutyalány. Már nem volt olyan picur, mint amikor a Cicúr nevet kapta, de most is ugyanolyan kedves és aranyos kutyus volt, mint kiskorában, különösen, amikor a park felé rohant boldogan Kifli után. Persze ő komoly és tiszteletreméltó hercegnőként szerette volna láttatni magát, ezért is mutatkozott be mindig Cicúr la Grande-ként, azaz nagyként, mert ő bizony az, nagy.
Kifli, a jóval idősebb és erősebb bátyja – karamellszínű, gyönyörű bundában, hófehér mellénnyel és zoknikkal – általában igazat adott a húgának, így most is azt mondta:
− Igazad van, meg kell szöknünk.
− Úgy érted, örökre?
− Nem, te oktondi, csak estig. Mire a gazda hazaér, mi is itt leszünk, és vacsorázunk meg esti sétára megyünk vele, mint rendesen.
− Ó, az jó ötlet! – bólogatott Cicúrka, aztán elkomolyodott. – De hogyan? Bibi ránk zárta az ajtót!
− Van egy mondás, miszerint ha rád zárják az ajtót, menj ki az ablakon!
− Szerintem nem így van…
− Jó, az most mindegy. Nézzük meg az ablakokat!
A kutyalány erre már nyargalt is a konyha felé, mert emlékezett a hajnali szellőre, ami felébresztette, és nagyon büszke volt magára, hogy éles elmével kikövetkeztette: a konyhai ablaknak nyitva kell lennie. Hacsak be nem csukták azóta… De lám, szerencséjük van, mert az ablak nyitva.
− Gyere, Kifli, itt van!
Amikor tettekről van szó, Kifli nagyon gyors. Már oda is tolt az orrával egy széket a konyhapulthoz, felpattant rá, onnan a pultra, majd az ablakpárkányra, és hátrakiáltott:
− Na, jössz? – s már ugrott is, persze nem nézte, hova. Nagy szerencséje volt, hogy Bibi tegnap épp a konyhaablak alá gereblyézte össze a levágott füvet meg egyéb kerti gazt.
Cicúr óvatos, nem ugrik csak úgy vaktában.
− Gurulj odébb, Kifli, hogy be tudjam mérni a becsapódás szögét! – kiáltott le az ablakból a bátyjának, majd némi tipródás után összeszedte a bátorságát, és ugrott.
A szerencsés földet érés után átnyargaltak a kerten, és a kerítés titkos résén átbújva már a parkban is voltak. Kezdődhetett a varjúkergetés, rohangálás, ugatás, szimatolás, közel s távol nem volt senki, aki rájuk szólhatott volna. Jól kifutkározták, kiszaglászták magukat, aztán ahogy jöttek, vissza is mentek a házba.
− Holnap is kiszökünk? – kérdezte Cicúr már a hűvös szobában lihegve.
− Mindenképpen – bólintott Kifli –, ha nyitva lesz az ablak.
− Jó lenne olyan helyen lakni, ahol nem veszélyes nyitva tartani az ajtót!
− Mondasz valamit – töprengett el Kifli a húga szavain, aztán hirtelen kijelentette: – El kell költöznünk a városból!
Cicúrnak tátva maradt a szája. Általában nincs ínyére a változás, de most belátta, hogy bátyja fején találta a szöget, mert nincs más megoldás.
− Hát, ha menni kell, akkor menni kell! – sóhajtott megadóan.
Így aztán a délutánt a kanapén heverészve azzal töltötték, hogy végiggondolták, milyen is az a hely, amely mindhármuk számára ideális otthon lehet.