Kifli egész nap a térképet, Cicúr meg az internetet bújta. Lázasan keresték a megfelelő lakóhelyet, ahol nem kéne mindennap bezárva lenni, vagy titokban kiugrálni az ablakon. Ha már egyszer Bibi kijelentette, hogy ezután nem tud itthon lenni velük egész nap, nekik kell megoldást találni az új helyzetre.
− Mi lenne, ha elköltöznénk, mondjuk Svédországba? – állt elő egyszer csak az ötlettel Cicúr.
−Svédországba? Miért pont oda? – nézett nagyot Kifli. – A Mikulás Finnországban lakik, Lappföldön, ha nem tudnád!
− Tudom, te okostojás. De Svédországban jó hosszú a tél, sok a hó, amit szeretünk, és ami a lényeg, ott nem szabad napi hat óránál több időre magukra hagyni a háziállatkákat! Már ha jól olvasom – bökött a laptopján egy szövegre Cicúr.
− Komolyan? Ez nagyon jó ötlet! Mutasd, hol olvasod!
Kifli máris abbahagyta a térképek böngészését, és a húga mellé telepedett.
– Nézzük meg máris a svéd hirdetéseket! – javasolta aztán, hogy ő is elolvasta a cikket. – De várj csak, tudunk mi svédül?
− Mi tudunk minden kutyanyelven, de a gazda nem hiszem, hogy tud.
− Akkor nem járhat ott suliba, nem igaz?
− Ó, erre nem gondoltam! – Cicúr hangja elkomorult. – Akkor ez nem jó ötlet. Svédországba így nyilván csak azután költözhetnénk, hogy Bibi kijárta itthon a sulit. De az még jó sok idő!
A két kutya elszontyolodott. Sehogy se jó. Az ideális megoldás az lenne, ha a gazda, azaz Bibi, nem járna iskolába, és egész nap itthon lenne velük. Mehetnének sétálni, labdázni, túrázni, ehetnének és alhatnának, amikor csak akarnak, és Bibi mindig kész lenne megvakarni a fülök tövét, vagy megsimogatni a tappancsukat. Ez minden kutya álma, sóhajtott Cicúr a díványon. Úgy érezte, belefáradt a gondolkodásba meg a keresgélésbe.
Kifli is erre jutott. A legjobb lesz, gondolták mindketten, ha esznek valamit, mert az evés, ezt mindenki tudja, serkenti a gondolkodást. Kifli feltápászkodott, kinyújtózott, kiment a konyhába, és beszúrta hosszú orrát a hűtőszekrénybe. Majd gyorsan vissza is húzta.
− Itt zöldségszag van. Fuj! Bibi semmi jót nem készített nekünk a mai napra.
− Talán itt fenn akad valami! – kiáltott ki Cicúr már a kamrából. – Várj csak, megbököm a polcot!
Puff, csatt, durr!
− Ó, csak lekvár! – Cicúr a hátán égnek álló szőrrel rohant ki a katasztrófa színhelyéről. – Nem finom! Brrrrr!
Így aztán nem volt mit tenni. Miután Cicúr kiheverte a rémisztő lekvártámadást, a két kutya elindultak – persze megint csak az ablakon át – a henteshez némi agyserkentő virsli- és kolbászkóstolóra. A bolt előtt Kifli már rontott is volna befelé a polcok közé, de Cicúr visszahúzta:
− Idenézz! Látod ezt a papírt itt a szalámik közt? – bökött a kirakatra.
− Mi? Szalámi? – ha ételről volt szó, Kifli minden másról elfeledkezett.
− Nem mi, hanem ni! Ott, ni! Olvasd csak!
Kifli nagy nehezen levette a szemét a hentesáruról, és elkezdte olvasni a szöveget a papíron:
− Azt mondja, hogy hirdetés, álmai otthona a festői szigeten, jó közlekedés, madárcsicsergés, nyugalom, faház, innen ennyimegannyi távolságra. A számokat nem tudom jól kiolvasni.
− Na? Jó közlekedés, faház, madár? Megnézzük? – Cicúr egészen izgatott lett.
− De hol van ez?
− Hát megkérdezzük a hentest! Itt van, ni, írja a papír: érdeklődés, pontos cím a hentesboltban!
− Az jó! – és Kifli már benn is volt a boltban.
− Ó, Kifli úr és Cicúr kisasszony! – köszöntötte őket a pirospozsgás arcú, mindig vidám hentes. – A kedvenc vevőim! Ezúttal mivel szolgálhatok? Kiváló minőségű, friss szafaládé és krinolin érkezett ma reggel!
− Úúúú, abból mindenképp… meg az a múltkori bécsi roppanós, az nagyon emlékezetes volt. Juhbeles van belőle? Esetleg egy kis sajtos… – sorolta Kifli az ínyencségeket.
− Kifli! – bökte oldalba a lelkes kutyát Cicúr.
− Igen? – kapta fel a fejét Kifli. – Ja, persze! A húgom pedig abból a szalámiból szeretne, és ha van, véres meg májas hurka, esetleg egy kis szalonna…
Cicúr ugyan nem ezekért bökte meg a bátyját, bár igaz, jól sorolta Kifli – hiszen jól ismerte a húga ízlését –, ezeket valóban mind kérte Cicúr, és még abból a frissen sült csirkemájból is szeretett volna egy kóstolónyit, de most fontosabb dologról volt szó. Gyorsan összekapta hát magát:
– Az a hirdetés érdekelne minket a kirakatban! Az eladó madárcsicsergés! Meg a ház!
− Ó, igen? − kérdezte a hentes, miközben a csemegéket összepakolta egy nagy papírba. – Az az unokabátyámé, aki sajtkészítő, de a műhelye kinőtte a telket, és nagyobbra költözött.
− Szóval az egy sajtház? – kérdezték a kutyák egyszerre, ha lehet, még nagyobb érdeklődéssel.
− Nem, nem sajtból van, de készült benne sajt, igen. Odaadom a kulcsot, menjetek, nézzétek meg, aztán ha érdekel benneteket, hozzátok el Bibit is, és megbeszéljük!
− Köszönjük, mindenképp! – kapta a foga közé Kifli a csemegéscsomagot, Cicúr meg a kulcsokat.
− Jövünk hamarosan! – integetettek vissza az ajtóból a hentesnek.
Először is hazamentek. Otthon kibontották a csomagot, és mivel a jó munkához jól fel kell készülni, szépen belakmároztak. Egyesével végigkóstoltak mindent, ízlelgetve a falatokat külön-külön, majd amint megállapították, hogy a virsli és a szalámi meg a hurka is isteni finom, hamm, bekapkodták az egészet. Kiváló volt! Uzsonna után aztán a jó emésztés érdekében aludtak egy szemhunyásnyit, majd Cicúr, a felkészülés nagymestere, kikereste a térképen a hentestől kapott címet. Nagyot nézett, amikor megtalálta.
− Kifli! Nézd csak! Itt a térképen, mi ez a kék csík?
− Az nem csík, hanem folyó! – Kifli egy pillatást vetett a térképre.
− De itt körben, mi lehet ez?
− Az meg egy sziget lehet – okoskodott tovább Kifli –, hadd nézzem csak! Ott lehet a sajtház.
− Te mondtad! – vakkantott Cicúr, és már indult is az ablak felé.
Jobb lesz, ha a saját szemünkkel nézik meg azt a kincses szigetet! Azzal már kívül is voltak a házon.