A konyhába érve Letti alig tudta palástolni izgalmát. Végre hazamehet! Végre véget ér ez a rémálom, és újra otthon lesz a jó kis kuckójában! Még meg kell írni a matekfeladatot a munkafüzetben, van angol házi is, el kell olvasni az új olvasmányt az olvasókönyvben, aztán vacsi, hajmosás és alvás, és holnap iskola… És Letti egyszeriben már nem is akart annyira hazamenni.
− Felség, parancsoljon, a tej! – szólította ekkor a nevelőnő.
− Ó, igen! − nyúlt a kislány bizonytalanul az ezüsttálcán kínált bögre felé, aztán nagyot sóhajtva lehunyta a szemét, és belekortyolt a tejbe. Ekkor jutott eszébe, hogy kacsintani elfelejtett… Sebaj! Kacsintott, és kortyolt még egyet.
− És most, felség, parancsoljon a trónterembe! Van néhány sürgős ügy, amelyben döntést kell hoznia, felség!
− De nekem most le kell feküdnöm kicsit! Magamra kell húznom a takarót, hogy… − és itt elharapta a szót, csak gondolatban folytatta. − Hogy hazajussak, és hogy megtaláljam azt a ti elszökdösős királynőtöket, és végre a helyére kerüljön minden!
A nyomaték kedvéért még toppantott is egyet, de a nevelőnő gyengéden a trónterem felé tolta.
− Felség, az uralkodás kötelessége, a birodalom ügyei halaszthatatlanok! Jog és kiváltság nincs kötelesség és felelősség nélkül! – oktatta őt szelíden.
Ugyan már, miről beszél ez, miféle birodalomról?! Hiszen ez itt csak egy nagy játszótér! − gondolta magában Letti, majd durcásan helyet foglalt a rózsaszín és lila színekben pompázó, a kristályoktól csak úgy ragyogó díszes plüss trónuson, és körülnézett a teremben.
A trónterem telis-tele volt gyerekkel, és mind a földig hajolt előtte.
− Letícia királynő most meghallgat benneteket! Szóljatok hát, szépen sorban! – jelentette fennhangon az egyik fiú, aki Letti jobbján állt vigyázzban egy fakarddal az oldalán. – Melyikötök az első?
− Én! – lépett elő egy nagyon picike kislány az elő sorból. Egy papírt szorongatott a kezében, és láthatóan nagyon izgult.
− Szólj! – kiáltott rá a fakardos fiú.
− Ööö… − kezdte a kislány bizonytalanul. – Arról van szó, Letícia felséges királynő, hogy mi… Szóval nem tudjuk eldönteni, hogy a királyi strandon a homok halványrózsaszín, türkiz, esetleg orgonalila legyen-e? Kérem, felség, hozzon döntést!
Letti önkéntelenül is elmosolyodott a kérdés hallatán. Nem ilyen problémákra számított…
− Nos, megfontolás tárgyává tesszük – kezdett bele a mondókájába nagy sóhajjal, majd öntudatosan folytatta. – Ha és amennyiben a víz kék, úgy a türkiz nem jó választás. Az orgonalila unalmas. A rózsaszín csini ugyan, de ki tudja, lehetséges, hogy nem épp a legelőnyösebb háttér a rózsaszín bikinikhez, ezért véleményünk szerint a megfelelő szín az arany!
− Aaaaaa – bolydult fel a tömeg. – Fantasztikus! Milyen bölcs döntés! Micsoda fantázia! – hangzott mindenhonnan.
Letti nagyon elégedett volt magával. Az uralkodás, a felelősség meg a többi unalmas és fárasztó dolog, már nem is tűnt olyan unalmasnak és fárasztónak. Magának sem merte bevallani, de a királynői feladatok hirtelen jobban tetszettek neki, mint a házi feladat, ami otthon várt rá a mai délutánon.
Csinálja csak meg a matek- meg az angolleckét az a másik Letícia! Majd meglátjuk, hogy tetszik neki az iskola! Visszakönyörgi még magát a királyságba, az fix! – morfondírozott magában. S úgy döntött, addig ő mégis eluralkodik majd valahogy ebben a különös játékbirodalomban.
Szépen eltelt a délután. Letti rengeteg fontos birodalmi kérdésben hozott döntést (a pónilovak hajviselete a tavaszi szezonban, az udvarhölgyek új egyenruháján a fodrok színe, a soron következő királyi piknik menüje, palacsinta vagy eperfagyi – legyen mindkettő, hangzott a nagyon bölcs döntés). Észre sem vette, hogy közben el is fáradt egy kicsit. S amikor a terem végre kiürült, könyörgő tekintettel fordult a nevelőnőhöz.
− Most ledőlhetek egy kicsit?
A nevelőnő bólintott, és a szobájába kísérte. Letti azonnal az ágyra vetette magát, betakarózott, és már aludt is.
Amikor felébredt, sötét és csönd vette körül. Lehúzta fejéről a takarót..., és a plafon meredt rá a szobájában, otthon.
Ó, persze, hisz kacsintottam a bögrébe! – csapott a fejére két tenyérrel Letti.
Nem bánta, hogy otthon van, de titokban azért remélte, hogy a házi feladatot a királynő már megírta helyette. Nagy nehezen kikászálódott az ágyból és az ajtó felé vette az irányt. A konyhából az anyukája hangját hallotta kiszűrődni.
− Kérsz még? Látom, ízlik. Szedjek még egy kicsit?
− Igen, kérek. Soha életemben nem ettem még ilyen finomat! − hangzott a válasz a királynő csilingelő hangján.
Lettit elfogta a pulykaméreg. Már épp be akart rontani a konyhába, amikor eszébe jutott, hogy anyukája mégsem láthatja őket egyszerre.
Csak jöjjön be a szobába, megtépem azt a trónbitorlót! – fortyogott magában, s olyan halkan, ahogyan csak lehetett, visszaóvakodott a szobájába.
Balla Margit
Szabó Zelmira rajzai