Almát talált a sün.
– Hű, de szép piros alma! – kiáltotta boldogan. – Hazaviszem, s megeszem.
A hátára kapta az illatos gyümölcsöt, ám alig indult el az édes rakománnyal, egy jól megtermett hasas, zamatos körte akadt az útjába.
– Jaj, de szép kövér vagy! – lelkendezett az újabb zsákmány láttán. – Téged is a kamrámba viszlek!
Ám amint a hátára vette a körtét, az alma legurult róla. Visszaügyeskedte tüskéire az almát, de ekkor meg a körte pottyant a fűbe.
Arra jött egy másik sün, és fürgén megindult a körte felé.
– Megállj! – kiáltott rá a sün. – Az a körte az enyém!
– Már hogy volna a tiéd – csodálkozott el a másik –, amikor itt hever a fűben?
– Az a körte az enyém, mert én találtam! – indulatoskodott a sün az almával a hátán.
– No, ha a tiéd, akkor vidd magaddal – mérte őt végig a másik.
A sünnek be kellett látnia, hogy a két gyümölcsöt egyszerre el nem viheti. Választania kellett hát a körte és az alma között. Végül a szép piros almát választotta, s a körtét a másik sünnek hagyta.
Ekkor tanulta meg, hogy sose kívánjon többet annál, mint amennyit egyszerre elbír a hátán.
Kállai Nagy Krisztina rajza