Sevda pincérként dolgozott a szállodában. A délutáni szünetet általában a közeli parkban töltötte. Szerette figyelni a parkban élő macskákat. Mindig úgy tűnt neki, a macskák közössége afféle város a városban, amelynek megvannak a saját, rejtett szabályai.
Sevda szerette a városát, és sokszor elgondolkozott azon, milyen lehet Isztambul macskaszemmel. Mennyit érzékel egy macska egy húszmilliós világvárosból? Hány utcát, teret, mecsetudvart tud felderíteni, áttéved-e egyik sajátos hangulatú negyedből a másikba, és feltűnik-e neki, hogy valami megváltozott? Felfog-e valamit az épületek monumentalitásából, vagy macskaperspektívából ez nem is érzékelhető? Egyáltalán, mit tart egy macska szépnek?
Egy biztos, Sevda gyönyörűnek látta Isztambult, és meg volt győződve róla, hogy a macskák még szerethetőbbé teszik a várost. Akkor is épp ilyesmiken elmélkedett, amikor észrevett két kiscicát – egy vöröset és egy fekete-fehéret –, akik rendkívül merészen próbáltak megmászni egy rózsabokrot. Nagyjából félúton jöttek rá, hogy a rózsabokor nem annyira ideális mászófa, hajladozik is, szúr is… Hol az egyik, hol a másik macskatalp csusszant le a gallyról, végül a két kelekótya kiskandúr már lajhár módjára, fejjel lefelé csüngött a rózsabokron.
– Le kellene ugranunk! – javasolta a vörös, és még erősebben kapaszkodott.
– Le, le – helyeselt a fekete-fehér, és ő is még erősebben kapaszkodott.
Sevda mindezt egy padról nézte végig, és már pukkadozott a nevetéstől.
– Hát ti aztán cirkuszosnak állhatnátok – lépett oda a bokorhoz. Gyengéden leemelte róla a két macskát, akik rögtön bősz dorombolásba kezdtek.
– Nagyon szép cicák vagytok. Nagyon-nagyon-nagyon szép cicák – becézgette őket Sevda.
Azonnal arra gondolt, hogy hazaviszi őket. A lakótársai talán nem tiltakoznának a macskák ellen, a főbérlőnek meg nem kell tudnia róluk. Aztán rádöbbent, hogy az albérleti szobájába szinte csak aludni jár. Ideje nagy részét a Szél szállóban tölti, a szünete alatt pedig ebben a parkban olvasgat. Meg akkor is be szokott járni a hotelbe, amikor épp nem volt szolgálatban, olyan jól érezte magát a kollégái között. Soha ki nem ürülő teáspohár mellett hallgatta a történeteiket egykori és mostani vendégekről, és néha bekapott egy pisztáciás lokumot. Úgy érezte, a Szél szálló talán nem is a második, hanem az első otthona.
– Várjunk csak… – kapott észbe Sevda. – És ha a macskák is otthonra találhatnának a Szél szállóban?
Sevda több ismerősétől is hallott történeteket arról, hogy minden valamirevaló isztambuli intézménynek van saját macskája. Miért ne lehetne az ő szállodájuknak is? Sőt, miért ne lehetne mindjárt kettő? A sáljába bugyolálta a két kandúrt, és a hotel felé vette az irányt. A Szél szálló Isztambul ázsiai részén, Kadıköy negyedben állt, alig néhány percnyi sétára a kikötőtől. Sevda a hátsó ajtón ment be, és egyenesen a konyhába sietett.
– Hoztam két macskát. Egy rózsabokron találtam őket – jelentette be ünnepélyesen.
A konyhai nyüzsgés abbamaradt, minden szem Sevdára és a macskákra szegeződött. Néhány végtelennek tűnő másodpercig senki sem szólalt meg. Aztán Burak, a főszakács felkacagott:
– Hát akkor van két szállodamacskánk! Nosza, Kemal, cimkézz fel két tálkát ennek a két kandúrkának! Mi a nevük?
Sevda némi gondolkodás után rávágta:
– Kirmizi. És... Karmazi!
A két kandúr még fel sem fogta, milyen jó sora lett. Eddig a parkban töltötték napjaikat egy nem túl népes macskakolónia tagjaiként. Mivel más kismacskák rajtuk kívül éppen nem voltak, jobb híján egymást szórakoztatták. Néha megjelent a parkban Jaska, a sirály, aki macskát, madarat egyaránt szeretett boldogítani nagy utazásainak történeteivel. Senki sem tudta, mennyi igazság van Jaska szavaiban – állítólag Szocsi városából repült egészen Isztambulig, Szocsi pedig arról híres, hogy olimpia volt ott.
– Úgy nézzetek rám, hogy én átrepültem az olimpiai láng felett! – lépkedett peckesen fel-alá Jaska, a két kiscica pedig tátott szájjal hallgatta. Nem tudták ugyan, mi az az olimpia, de az idősebb macskák jól a fejükbe vésték, hogy a tűzzel és a vízzel is vigyázzanak. A szemükben Jaska épp ezért kivételesen bátor utazónak tűnt, hogyha valami lángoló dolog felett át mert repülni.
Kirmizi és Karmazi később megismerte az egyes sportágakat, mert Burak és kedvenc kuktája, Kemal is gyakran nézett sportközvetítéseket a Szél szálló személyzeti szobájában. Bár Jaskára a többi parki macska általában csak legyintett, vagy ha túl közel totyogott hozzájuk, akkor fél manccsal meg is pofozták, Kirmizi és Karmazi itták a szavait. Jaska történetei miatt jártak ki továbbra is a parkba Sevda nélkül is, még akkor is, amikor már hivatalos szállodamacskák lettek.
Kedvükre járhattak-kelhettek, bár Sevda jobban szerette volna, ha a hátsó ajtót használják. Az viszont általában csukva volt, Kirmizi és Karmazi pedig nem szeretett várni. A fotocellás főbejáraton folyton ki-be járkáltak a turisták, könnyű volt közöttük észrevétlennek maradni.
A főbejáraton át vezető útvonalnak egyetlen veszélyes pontja volt: az a bizonyos ugrás a svédasztal vége és a konyhaajtó között. Néha megtörtént, hogy egy rosszindulatú vendég észrevette Kirmizit vagy Karmazit.
– No de kérem – kezdte ilyen esetekben színpadias felháborodással mindenki, legyen bár terebélyes amerikai asszonyság vagy életunt norvég agglegény –, az étteremben egy macska van! Egy m-a-cs-k-a! Hallatlan! Megengedhetetlen! Azonnal penderítsek ki ezt a rusnya dögöt!
Sevda ilyenkor legszívesebben azt mondta volna a méltatlankodó vendégnek, hogy ezek a macskák itt itthon vannak, szemben azokkal, akik csak turistaként jöttek, a tisztaságra pedig senkinek nem lehet egy szava sem, hiszen minden étkezés után Kirmizi és Karmazi tálkáját is kisúrolják. De tudta, hogy a vendég szava szent, ezért tettetett csodálkozással összecsapta a kezét:
– Nohát, egy macska? El sem tudom képzelni, hogyan kerülhetett ide! Máris intézkedem!
Azzal Kirmizire nézett (vagy Karmazira, attól függően, melyiküket kapták rajta), és jó hangosan, hogy a mérges vendég is hallja, így szólt:
– Gyerünk, te macska, kifelé innen!
Halkan pedig hozzátette:
– Ezerszer elmondtam már, hogy a hátsó ajtón gyertek be! Most sipirc, és várj legalább tíz percet, mielőtt visszajössz! A hátsó ajtón!
Dózsa Csilla rajzai