A nap ragyogó korongja már csaknem végigcammogott megszokott útján, talán egy rövid órácska volt még hátra a csókig, amit a horizont zöldellő üstökű fáinak tartogatott. Pályája magasztos fináléját sziporkázó színkavalkáddal ünnepelte, mert úgy hitte, az élet ura nem bocsáthat sötétséget a világra szeretett teremtményei elbűvölése nélkül.
Maradjon tátva a szájuk, kerekedjen el a szemük, apadjon el a dühük, és akadjon torkukon a szó a szívmelengető szépségtől. Bámulják elhűlve a festői harmóniát, az arany, a vörös, a narancs, a kék és a zöld szokatlan átmeneteit, egységét. Egy pillanatra érezzék, minden úgy van jól, ahogy van, és érdemes élni. Mert a világ csodálatos! Csak rá kell nézni…
Petrencs nyolc év körüli kisfiú volt. Ott guggolt a tó kavicsos partján, és nagyon igyekezett csalit tenni a horogra.
– Hű, de utálom ezt! El sem tudod képzelni, mennyire érzem ennek a gilisztának a vonaglását! Bőrének pukkanását… – panaszolta a mellette üldögélő szőke kislánynak, aki talán egy évvel lehetett idősebb nála.
A lányka feddő hangon csilingelte:
– Hát nem azt mondtad, hogy mindent meg akarsz tanulni? Hogy mire vége a szünidőnek, úgy szeretnél bánni a bottal, mint a látók? Mindjárt vége a napnak, és ma sem fogtad ki az aranyhalat! Vagy már nem is hiszel benne?
A kisfiú szája lebiggyedt.
– Hiszek, hiszek… De nem csak azért mondod, hogy erőt adj ehhez a gusztustalansághoz? Talán nincs is aranyhal…
– Már hogyne lenne!
A kislány hangjába hit és lelkesedés vegyült. Egy pillanatra sem esett ki a szerepéből. Már akkor elhatározta, hogy pártfogásába veszi a fiút, amikor először felfigyelt rá. Ott ült a nagymamája árnyékos tölgyfája alatt az udvarban. Gyámoltalanul, elesetten. Ő belesett a kapu fölött, és azonnal döntött. Leviszi Petrencset a tóhoz, hogy mindkettőjüknek legyen egy kis öröme a nyáron.
Piri, mert így hívták, szeretett jót tenni az emberekkel. Imádta, ha szeretik. Persze eléggé bonyolult ügymenet örömöt szerezni a tóparton levéssel annak, aki nem lát. Főként, ha sose látott. Rövid töprengés után elhatározta, horgászni tanítja a fiút. A cél szentesíti az eszközt alapon nyomban bemesélte Petrencsnek, hogy a tóban él egy aprócska aranyhal, amely teljesíti az őt kifogó kívánságát. A visszadobásért. Addig esküdözött égre-földre, gátlástalanul, amíg a fiú hinni nem kezdett a gyerekes történetben. A hazugság persze alaposan megkínozta Piri lelkét. Ám azt gondolta, miután Petrencs nagy ho-ho-horgásszá válik, mindketten jót nevetnek a kieszelt doppingon. A fiú végre befejezte a kukactrancsírozást. A szegény pára egyik vége ugyan lelógott a horogról, de Piri nem akadt fenn ilyen apróságon.
– Nagyszerű! – örvendezett. – Dobd be gyorsan, mert mindjárt lemegy a nap!
Petrencs szép ívű lendítése nagy-nagy büszkeséggel töltötte el. Vártak. Az úszót figyelték. A kislány szemmel, a fiú a zsineg szorongatásával.
– Meséld el nekem a naplementét! Azt mondják, csodálatos – suttogta a fiú.
Piri becsukta a szemét. Úgy érezte, jobban le tudja írni a csodát, ha ő sem látja a világot.
– Olyan, mint a zene. Amikor sok-sok hangszer játszik egyszerre. Hangosan és szépen. Úgy, hogy sírni volna kedvünk… – A kislány szeme hirtelen bepárásodott. Elszégyellte magát.
– Elképzeltem. Gyönyörű lehet… – mosolygott áhítatosan a fiú. A következő pillanatban villámgyors mozdulattal csapta hátra a bot végét, Piri alig úszta meg a fejbe kólintást. – Megvan az aranyhal! Elkaptam! – kiabálta, miközben vadul tekerte az orsót. – Nem valami nagy, de éppen ez a jó!
Ellenállhatatlan hévvel küzdött. A keszegnek esélye sem volt a menekülésre. Hamarosan ott kalimpált a levegőben, meg-megcsillanva a fényben. A fiú nem kért segítséget. Kis kezével addig kereste a zsákmányt, amíg meg nem ragadta. Szorosan fogta a csúszós pikkelyeket.
– Ő az? – kérdezte szívdobogva.
Piri lesütötte a szemét, és elpirult. Valamit mondania kellett.
– Naná, hogy ő… Várj, kiveszem a szájából a horgot. Így ni! Erősen fogod? A kívánságodat nem hallhatja más! Összpontosíts rá erősen, aztán dobd vissza a halat a tóba.
Mire mindezt elhadarta, elfúlt a hangja. Petrencs szótlanul szorongatta az aranyhalat. Talán egy percig is. Majd nagy ívű dobással visszaengedte a tóba. Aztán elégedett arccal visszaült a kavicsra, és várt. Piri kis szíve megszakadni készült. Odatelepedett a fiú mellé, megfogta haltól sikamlós kezét, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Még át is karolta. Most bevall mindent! Petrencs arcát mennyei ragyogás árasztotta el. Szinte fülig ért a szája.
– Nem hazudtál… Ez valóban aranyhal volt… Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan teljesíti a kívánságomat… – mondta nagyot sóhajtva.
Piri nem szólt semmit. Csak lehunyta a szemét. Együtt hallgatták a naplementét.
Pap Kata rajza