Részlet a Színország lovagja című könyvből
Színország legnagyobb tavában, melyet kissé túlzóan Olajzöld-tengernek neveztek, volt egy lakatlan sziget. Azazhogy nem is volt igazán lakatlan, ugyanis ott éldegélt Vérvörös Lajos, az óriás. Mérhetetlenül gazdag óriás volt ez a Lajos. Aranytól tündöklő palotában lakott, kincseskamrájának polcai roskadoztak a sok gyémánttól. Éppen ezért élt a szigeten. Az emberek közt egyvégtében attól rettegett, hogy meglopják.
Mígnem egy napon befellegzett az idilli magánynak. Hajótörött vetődött partra a szigeten, akit Hajnalpírnak hívtak. Persze nyomban szemébe ötlött a csodás palota. Gyanúsnak találta ugyan a kapu méretét, de nem volt más választása. Éhség és szomjúság gyötörte, jártányi ereje is alig volt.
A kétségbeesett dörömbölésre Vérvörös Lajos ijedten lesett ki az ablakon. A látványtól akkorát dobbant a szíve, mintha ágyút sütöttek volna el a közelben. Ki ez? Mit akar? Netán a kincseimre pályázik? – szorult el a torka.
– Ki vagy, vakarcs? – bődült el fenyegetően.
Hajnalpír majdhogynem halálra rémült. Ekkora kobakot még életében nem látott. Nem is fej volt az a valami, ami lenézett rá az ablakból, talán inkább egy dühödt beszélő óriástök.
– Fáradt vagyok, és éhes… Engedj be, kérlek! – könyörgött alig hallhatóan.
Lajosnak jó füle volt.
– Még mit nem! Hogy aztán elemeld a kincseimet!
– Érdekelnek is engem a te kincseid… – suttogta Hajnalpír.
Lajosnak csikorogva-tekeregve beindult az agya: Miért félek ettől a porszemtől? A szigetről úgysem tud megszökni… Kikérdezem, nem készül-e ellenem valaki az országban.
Megetette, megitatta a hajótöröttet, aztán hagyta, hadd aludja ki magát. Majd kifaggatja, ha felébred. Gyötrelmes és hosszú volt a várakozás, de szerencsére másnap reggel véget ért. Kérdések özönét zúdította a csipáit törölgető fiúra:
– Láttál hajóhadat közeledni a sziget felé? Megindult a sereg? Rólam pusmog, engem irigyel mindenki? Örülnél, ha tiéd lehetne e mérhetetlen gazdagság?
Hajnalpír bágyadtan nézte az óriástök sebesen mozgó szájnyílását, és remélte, egyszer az majd bezárul. Csakhogy a remény hiúnak bizonyult. Minthogy nem akart éveket tölteni a szigeten, határozottan közbeszólt:
– Hé, te óriás! Kincseid elrablása az érdeklődés hiánya miatt elmarad. Ezt egyszer s mindenkorra jegyezd meg! Csupán egy célom van. Haza szeretnék jutni a szüleimhez, a barátaimhoz…
– Haza akarsz jutni? Te nem vagy tiszta, kisöreg! Minek neked anyucika meg apucika, amikor nálam kincsek közt élhetsz! Kell ennél nagyobb boldogság? – méltatlankodott Vérvörös Lajos.
– Szerinted ez a boldogság? – kérdezte a fiú szomorúan. Sajnálta a böhöm teremtményt.
És éldegéltek együtt hónapokig. Hajnalpír a megszabadító hajót várta, Lajos pedig azt, hogy a fiú felismerje végre, mi az igazi boldogság. Megmutatta neki minden kincsét, felfedte rejtekajtók féltve őrzött titkait, ám a kívánt hatást nem érte el. A gyerkőc egyvégtében a szeretteiről, az otthonáról regélt. Lajos kezdetben rá se hederített a hamis illúziók közt tévelygő emberpalánta nyavalygására, azonban ahogy telt az idő, fokozódó és egyre nehezebben palástolt érdeklődés gyúlt az agyában.
Egy napon, teljesen váratlanul, megbetegedett Lajos. Felszökött a láza, és ágynak esett. Hajnalpír gyógyteákat főzött neki, lepedőnyi borogatásokat rakott a homlokára.
– Miért nem hagyod, hogy elpusztuljak? Tiéd lehetne az összes kincsem… – motyogta erőtlenül az égimeszelő.
– Elhallgass, behemót! Azon legyél, hogy mihamarabb felgyógyulj! – mondta tettetett haraggal Hajnalpír.
– Jól van, na! Hallgatok… Mesélsz valamit?
A fiú bólintott. Mesélt az erdőről, a fákról, a virágokról, az állatokról, a manókról, a törpékről, az emberekről, az óriásokról, mindenről, ami csak eszébe jutott. Vérvörös Lajosból lassacskán kitakarodott az ismeretlen kór.
– Jótett helyébe jót várj! – dörögte büszkén. – Annyi aranyat kapsz tőlem, hogy el se bírod vinni!
Hajnalpír arca elborult.
– Szégyelld magad, Lajos! – mondta.
Az óriás sárgásfehér, megviselt bőre hirtelen vörös színben kezdett játszani. Nem volt dühös…
Nem sokkal később fehér vitorla tűnt fel a látóhatáron. Hajnalpír boldogan integetett, kiáltozott, hatalmas máglyát rakott. Vegyék már észre, itt ne hagyják! Szinte tombolt az örömtől, amikor a hajó orra végre a sziget felé fordult. Majd jöttek a búcsú kínkeserves percei. Lajos nem próbálta marasztalni barátját, már ismerte és értette a fiú lelkét. Hajnalpír elszoruló szívvel nézett a szemébe. Az igencsak furcsán csillogott…
Ifjú hősünk a hajó korlátjának dőlve merengett az óriással töltött napok, hetek, hónapok emlékén. A matrózok éppen felvonni készültek a vitorlát. És ekkor remegni kezdett a föld. Szabályosan ismétlődő dobbanásokról hozott hírt a levegő. A távolban feltűnt Vérvörös Lajos. Hangja zengett, akár a mennydörgés.
– Várj meg, Hajnalpír! Én is megyek!
Őszi Zoltán rajzai