Megfőtt az ebéd, aztán kihűlt, a Sárkánylány újra megmelegítette, aztán megint kihűlt, és Süsüke még mindig nem jött meg! A Sárkánylány először mérges lett, azután ideges, azután aggódott. Percenként kiküldte Süsüt a barlang elé, hogy figyeljen, meg jól nyissa ki a szemét.
Süsü figyelt, meg jól kinyitotta a szemét, de nem látta Süsükét.
Süsü bejött a barlangba, s azon törte a fejét, hogy valami vigasztalót, valami megnyugtatót mondjon, mivel Süsükét még mindig nem látta.
– Eltűnt az öreg Mindenes is – bökte ki.
Nahát, ha Süsü azt gondolta, hogy ezzel valami megnyugtatót mondott, akkor nagyon tévedett. A Sárkánylány egyáltalán nem nyugodott meg.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte éles hangon.
– Azt akarom mondani, hogy nem lehet olyan nagy baj. Ha együtt tűntek el, akkor már ketten tűntek el. Vagyis nincs egyedül Süsüke! – magyarázta Süsü, s büszkén mosolygott, hogy ilyen logikusan gondolkozott.
Ám a Sárkánylányt a logikus gondolkozás sem csillapította le. Még élesebb hangon kiabált.
– Az a kelekótya? Az a háromfejű ütődött? Arra bíznád a fiadat?
Süsü behúzta a fejét, erre nem tudott válaszolni, se megnyugtatót, se logikusat. Arra gondolt, hogy nem olyan könnyű apának lenni! Aztán meg arra gondolt, hogy nem is olyan egyszerű a családi élet, mert hiába ő a király, az utolsó szó mindig a feleségéé. Ekkor a barlangban megszólalt egy szép, zengő hang. Ámulva hallgatták, bámulva lesték, hogy honnan jön, ki szól. A szép, zengő hang kintről jött, de olyan volt, mintha belülről szólna, a fejükben. Olyan volt, mint egy varázslat. A szépen zengő hang nem mondott szavakat, és mégis értették. Azt zengte, hogy nincs semmi baj! És mintha hívogatta volna őket. Megnyugodtak egyből, a szépen zengő hang elűzte az idegességet, elfújta az aggodalmat és a civakodást. Mosolyogva néztek egymásra.
– De szép! – sóhajtott a Sárkánylány.
– Mintha hívna! – töprengett Süsü. – Menjünk?
– És ha közben hazajön Süsüke? És nem talál itt? – töprengett a Sárkánylány is.
– Igaz! Maradunk és várunk – mondta Süsü, és csodálkozva állapította meg, hogy most az övé volt az utolsó szó.
Süsüke és az öreg Mindenes a sárkányok hegyénél álltak és tanakodtak.
– Merre menjünk? Mondd meg, ha olyan okos vagy! – szólt Süsüke, és várakozva nézett az öreg Mindenesre.
Az öreg Mindenes tekergette a három fejét, dohogott meg mormogott, vitatkozott és feleselt.
– Ezt most melyiknek mondta, hogy olyan okos vagy? – kérdezte a második fej.
– Világos, hogy nekem! – vágta rá az első fej. – Az én fejemben van a legtöbb ész, vagyis én vagyok a legokosabb!
– Cö! Cö! – cöcögött a harmadik fej.
Amíg így vitatkoztak, meg feleseltek, Süsüke is meghallotta a szépen zengő hangot. Rászólt a vitatkozókra:
– Csendben legyetek! Nem hallani tőletek! Valami szól!
A három fej elhallgatott, sorban befogták a szájukat, a harmadik fej a szemét is lehunyta. Süsüke figyelt. A szép hang zengett a hegyek között.
– Mi ez? Milyen hang? – kérdezte.
Az öreg Mindenes csóválta a három fejét, de nem szólt egy szót sem.
– Mi az, megkukultatok?! – szólt mérgesen Süsüke.
Az öreg Mindenes fülelt, hallgatózott mind a három fejével.
– Nem hallok semmit – mondta az első fej.
– Én se hallok semmit – mondta a második fej.
– He? – mondta a harmadik fej.
Süsüke a nagy hegy felé mutatott.
– Onnan jön a hang!
Majd megkérdezte:
– Ott ki lakik?
Az öreg Mindenes a nagy hegy felé nézett, s eltűnődve mormogott, meg ámuldozott, meg sóhajtozott.
– Ott lakik az öreg varázsló! De nem látta már senki száz éve. Lehet, hogy már nem is él – mormogta az első fej.
– Vagy lehet, hogy mégis él? – ámuldozott a második fej.
– Haj! Haj! – sóhajtozott a harmadik fej.
Süsüke kíváncsian nézte a nagy hegyet. A szép hang hosszan zengett a levegőben.
„Nekem szól! Engem hív! – gondolta. – Itt rajtam kívül nem hallja senki más!”
Elhatározta, hogy elindul és megnézi.
– Megyek és megnézem, hogy él-e még az öreg varázsló! Megyek és megnézem, hogy ki szólít – mondta az öreg Mindenesnek. – És egyedül megyek! Nincs szükségem pesztrára!
Az öreg Mindenes megsértődött, morgott, meg dohogott, meg sóhajtozott a három fejével, hogy bezzeg eddig jó voltam, meg ez a hála, meg haj, haj! S hazagurult a járgányán.
Süsüke nem törődött a morgással, a szépen zengő hang egyre erősebben szólt, és a kíváncsiság egyre erősebb lett benne, elindult a nagy hegy felé.
A nagy hegy mélyén, a homályos barlangban ült az öreg varázsló, és mosolyogva bólogatott. Behunyta a szemét, és a szemhéján át is látta, hogy Süsüke elindult. Ez igazán semmiség volt, hogy behunyt szemmel is ellátott messzire, ennél különb varázslatokat is tudott. Ő volt a legnagyobb varázsló a világon. És egy feje volt!
A két tenyerét a szája elé tette, és beledúdolt. A szép, zengő hang kikanyarodott a barlangból, és elérte Süsükét.
Az öreg varázsló látta, hogy Süsüke átmászik egy kisebb sziklán, majd átmászik egy nagyobb sziklán, és homlokát ráncolva megáll egy hatalmas szikla előtt, amely teljesen eltorlaszolta az utat. Süsüke próbált jobbról menni, próbált balról menni, de nem tudott továbbmenni a hatalmas sziklától.
– Most mit csináljak? Nem tudok továbbmenni. Vissza pedig nem fordulok! – kiáltott fel Süsüke a hatalmas szikla előtt.
– Mindjárt, mindjárt – motyogott az öreg varázsló a barlangban. Pattintott egyet az ujjával, varázsolt egyet, és csodák csodája, a hatalmas szikla kettévált.
Süsüke ámulva nézte a kettéhasadt sziklát, és átment a nyíláson.
– Jövök! Jövök! Itt jön Süsüke! – rikkantgatott menet közben. – A híres sárkánygyerek! Ez én vagyok! – tette hozzá. Majd így folytatta:
– Megnyílik előttem a szikla! Kitárul előttem a világ! Átgázolok minden akadályon! Én, egyedül! És nem félek! Süsüke sose fél!
Az öreg varázsló mosolyogva bólogatott a barlangban.
– Bizony, bizony! Bátor gyerek! És milyen jó éles hangja van!
László Maya rajzai