Közeledett az este. Fogat mostunk, majd befeküdtünk mind a négyen a sátorba. Alig fértünk el, de jó bulinak ígérkezett. Tudtuk előre, hogy nem alvással akarjuk tölteni az estét, hanem tervezéssel.
Ahogy ott ültem törökülésben, valamit éreztem. A szoknyám, amit a pizsamanadrágra is felvettem, megmozdult. A kis pelém volt az. Én elálmosodtam, és aludni akartam, ő pont akkor ébredezett. A tenyerembe vettem. Lili a kezét nyújtotta, hogy megsimogassa, kérdőn nézett rám, hogy szabad-e, bólintottam. Dani elővette a tervet, elsimította a hálózsákokon.
– Vegyük át még egyszer! Az jutott eszembe, hogy jobb kora reggel végrehajtani a tervet, mert akkor világos van, nem kell zseblámpát használni. Anyáék alszanak, Esztike is alszik.
– Én nem alszom! – vágott közbe a kishúgom. A takaró alatt feküdt, három plüssállatkája között. Azt hittük, hogy már rég alszik, de ezek szerint hallott mindent.
– Rendben. Amikor Esztike „nem-al-szik″. Mi elindulunk – mondta Dani, és ránk kacsintott. Tudtuk jól, hogy a kistesónk úgy fog aludni, mint a bunda, vele nem lesz gond. – Beállítom ötre a vekkert. Ekkor ébredünk, mindenki beveszi a szájába a rágót, megrágja, és amikor jelt adok, indulunk. Rendben? Mindenkinek világos? – kérdezte Dani. Nagyon beleélte magát, úgy viselkedett, mintha egy katonai hadművelet közepén lettünk volna.
Hirtelen lépteket hallottunk, anya volt az, csak azért jött, hogy jó éjszakát kívánjon.
– Gyerekek, időben aludjatok el, mert holnap is nagy kalandok várnak rátok – anya mindenkinek puszit nyomott a fejére, visszament a házba, és lekapcsolta a benti villanyt. Lefekeküdt apával, ahogy ismerem őket, pár perc múlva mélyen alszanak.
Hát, ha anya tudta volna, hogy igazából milyen nagy kalandra készülünk, tuti elborzadt volna! Biztosan valami olyasmire gondolt, hogy szerzünk egy nagy görögdinnyét, lehűtjük a folyóban, és azt esszük ebédre. Mi pedig abban mesterkedtünk, hogy megállítsuk a szomszéd telken az építkezést.
– Ha nem sikerül, börtönbe is kerülhetünk? – kérdezte Lili.
– Sikerülni fog. A győzelemre kell koncentrálnunk! –jelentette ki Dani.
– Ez nem háború.
– Valami olyasmi. Ha nem nyerünk, akkor tönkreteszik a szomszéd telket,teljesen eltűnik a fű, a bokrok, kivágják a fákat, és a sok állat elveszíti az otthonát. A pelék már hozzánk költöztek, és jönnek a sünök, mókusok, gyíkok, csigák, mindenki. Ezt nem engedhetjük meg! Meg kell akakdályoznunk! – szónokolt Dani, és mikor befejezte, óriási tapsvihar és ujjongás fogadta. Döbbenten néztünk egymásra, aztán kihúztam a sátor cipzárját. Ott hallgatózott egy csapat pele, ugráltak örömükben, mintha tetszett volna nekik Dani szónoklata.
– Na látjátok. Fontos ügy ez! – mondta, miközben ránk nézett, majd lepacsizott az egyik pelével.
– Na, jó éjszakát, mi most megyünk aludni, nektek most kezdődik a nap, de csendesek legyetek! Ki kell aludni magunkat a nagy feladat előtt! – mondtam.
A pelék bólogattak, mi visszamásztunk a sátorba, bezipzároztuk a szúnyoghálót. Dani és Lili még összevesztek.
– Meleg van, ne csukd be! – kérte Lili Danit.
– Az éjjel hideg lesz!
– Ha hideg lesz, majd akkor behúzom.
– Nem húzod be, és fázni fogunk.
– Még hogy fázni a nyár közepén?
– Éjszaka hideg van nyáron is, nagyokos!
– Te vagy nagyokos!
– Hagyjátok már abba! – kiáltottam rájuk. – Félig felhúzzuk a cipzárt, így mindenki jól jár. – mondtam.
Mindketten pofákat vágtak, de nem folytatták a veszekedést. Lefeküdtünk aludni, és még félig ébren voltam, amikor hallottuk a peléket pusmogni. Csengett a vekker, Dani nagyot ásított, Lili a szemeit dörzsölte. Csend volt odakinn, csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. Elővettük a rágógumikat, elosztottuk háromfelé, és bevettük a szánkba. Olyan nehezen indult, lassan mozgott az állkapcsunk, nem is gondoltam volna, hogy ekkora meló ilyen sok rágót elrágni. Esztike békésen aludt a nagy nyuszija mellett, a házban semmi mozgást nem láttunk, biztosak voltunk benne, hogy anya és apa mélyen alszanak. Amúgy is imádnak aludni, hétvégén, nyaralás alatt alig lehet őket kiugrasztani az ágyból. Mit ugrani! Kimászni is alig bírnak.
Kora reggel volt, világosodott, a rágás egyre jobban ment. Tele volt a szánk, így beszélni nem tudtunk, a felfelé tartott mutatóujjunkkal jeleztük, hogy minden oké, alakul, jó lesz, haladunk működik a terv.
Úgy tíz perccel később Dani óriási buborékot fújt, innen tudtuk, hogy itt az idő. Cipőt húztunk, és elindultunk a szomszéd telek irányába. Izgultam, a torkomban dobogott a szívem. Sikerülnie kell!. A kerítsé tövében megálltunk, Lili megszorította a kezem, a szemébe néztem, és láttam rajta, hogy ő is izgul. Dani arcán is láttam. Mind a hármunknak hasonló érzései voltak, de nem szóltunk egymáshoz. Egyszer csak megjelentek a pelék. Sokkal többen voltak, mint előző éjszaka. Azért jöttek, hogy buzdítsanak minket.
Úgy éreztem magam,ahogy a színészek érezhetik magukat a premieren, ahol több százan várják a bemutatót. Lehet, hogy amikor már ott állnak a függöny mögött, nincs hozzá kedvük, félnek és izgulnak, de körülnéznek, és látják, hogy ennyi embert nem hagyhatnak cserben. Nem mehetek vissza a sátorba, elkezdtük, hát végigcsináljuk.
Dani intett, felsorakoztunk mögé. A jobb kezét magasra emelte, és visszaszámolt. Három, kettő, egy, és futásnak eredt. Futni kezdtem én is a markolóhoz. Folyamatosan rágtam a rágógumit, még két erős harapás a rózsaszínű ragacsra, majd kivettem a számból, és belegyömöszötem a lyukba. Kész. A szívem még mindig a torkomban dobogott.
Dózsa Csilla rajza