Az éjszakát Marcsi a diófa alatt töltötte, és aznap sokáig nem tudott elaludni. Hajnal felé elnyomta végre az álom, ám a nyugtalan alvásból hamar fölébredt. Reggel látta, ahogy Borka iskolába megy, de nem mert odamenni hozzá. Aztán Anya tejet öntött Marcsi tálkájába.
– Hol jártál az este, mi? – kérdezte Marcsitól, és közben mosolygott.
Ott volt a játéka is a kosárkájában, ahol hagyta. Minden úgy, mintha semmi se történt volna.
– De történt! –emlékeztette magát Marcsi többször is a nap folyamán. – Megkarmoltam Borkát, és Lizi nincs többé! – Egész nap a gazdijára gondolt. És minél többet gondolt rá, egyre inkább azt érezte, hogy valójában szereti Borkát.
Azt is érezte, hogy mivel ő bántotta meg a gazdiját, hát az ő dolga az is, hogy kiengesztelje. De mégis, hogyan közeledhetne? Borka most már biztos, hogy fél tőle, és ha így van, jogosan.
Aztán Marcsi egész nap arra készült, hogy na, majd ma! Ma végre tudatja Borkával, hogy mit is gondol róla valójában. Dehogy is akar ő undok lenni vele!
Borka aznap nem tudott figyelni az iskolában. Minduntalan elkalandoztak a gondolatai, a macskáján töprengett. "Vajon hol töltötte az éjszakát a cicám? – járt az agya. – Ugye, nem szökött meg végleg?"
Anya még az este azt mondta, ezt a macskát talán bánthatták valahol. És nem vad ő, csak fél. Ezt Borka nem értette, de Anya elmondta azt is, hogy sokszor nem merjük kimutatni, ha félünk valamitől, ezért – hogy észre ne vegyék rajtunk – inkább támadunk. És hogy ilyenkor milyen rosszat tesz az, aki visszatámad.
– Ha ez így van, akkor nagyon kell erre a macskára vigyáznom. – Borka így gondolkodott, és Anya is megerősítette ebben.
– Óvatosan közeledj hozzá, kislányom. Szelídítsd meg, hogy érezze, bízhat benned!
Ezt még este mondta Anya, és Borka ezen gondolkodott hazafelé az iskolából. Még nem tudta, hogyan fogjon hozzá, de azt eldöntötte, még jobban figyel majd a macskájára, és mindig csak annyit tesz, amennyit Marcsi szívesen fogad.
Azt is mondta neki még este Anya:
– Én láttam a macskán, kislányom, hogy ő pontosan tudja, nagyon rossz, amit tett. Ne büntesd érte. Hidd el, megbánta már!
– Tudod, Anya, akármilyen is Marcsi, fújhat rám vagy megkarmolhat... azért mégiscsak ő a macskám! – felelte rá.
Ezért hát Borka elhatározta, hogy amikor majd hazamegy, nem fogja éreztetni Marcsival, mennyire fájt neki, hogy így bánt vele.
Marcsi eközben Borkát várta már dél óta. Ült a diófa alatt, és figyelte az utcáról beszűrődő hangokat, a lépéseket, a buszok csikorgását.
– Mikor jön már Borka? – türelmetlenkedett.
Azt ugyan még nem tudta, hogy ha megjön a gazdija, mit is csinál majd, de valahogy mindenképp éreztetni akarta vele, hogy nagyon sajnálja, amit tett.
Egyszer aztán végre kattant a kertkapu. Borka hazajött az iskolából. Első pillantásával, mint mindig, most is a macskáját kereste. És amikor meglátta, ugyanolyan kedvesen, szeretettel szólt neki, mint előző nap, meg az azelőtti napokon.
– Marcsi! Gyere, kismacskám!
"Mintha semmi sem történt volna!" – csodálkozott ismét Marcsi, míg gazdija után szaladt.
Aztán csak ültek egymással szemben Borka íróasztalánál. Igazából leckét kellett volna írnia, de csak a macskát nézte, ahogy az a földrajzi atlasz és a matekfüzet között nyújtózott épp.
Marcsi odanyomta az orrát a kislány kezéhez, mert emberi nyelven nem tudott, hát így, a macskák nyelvén, dörgölőzéssel fejezte ki, hogy gazdija mennyire fontos neki, és hogy mennyire szereti Borkát.
László Maya rajza