Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisördög, de olyan butácska és olyan jószívű, hogy még az ördögöknek sem kellett a pokolban. Először csúfolták, lökdösték, végül kiűzték a pokolból. Menjen csak isten hírével, amerre lát.
Tökfilkó – ez volt ördögünk neve – nem keseredett el, fogta a tarisznyáját, és fütyörészve világgá indult. Gondolta, valahogy majd csak lesz. Első este egy erdő szélén pihent meg. Épp álomra hajtotta a fejét, mikor pityergést hallott. Körülnézett Tökfilkó, hát látja, hogy egy icike-picike tündér sírdogál. Olyan kicsi volt, hogy alig látszott ki a földből.
‒ Hát te mért nyafogsz itt? ‒ kérdezte Tökfilkó szívélyesen.
‒ Kicsúfoltak a társaim, hogy olyan kicsi vagyok ‒ panaszkodott a tündér. ‒ Azt mondták, menjek máshová, mert mindig szégyenkezniük kell miattam.
‒ No, akkor jó barátok lehetünk ‒ örvendezett Tökfilkó. ‒ Mert bizony engem is elzavartak otthonról.
Picinkének, a tündérnek megtetszett Tökfilkó beszéde. Meg is fogadták, egymást jóban-rosszban el nem hagyják. Együtt vándoroltak tovább. Egyik nap egy síró kisfiúval találkoztak. A fiúcskán csak egy szakadt ing volt. Sírt, mert fázott. Tökfilkó levetette a kabátját, ráadta a gyerekre. Mikor már mentek egy ideje, Picinke megkérdezte:
‒ Miért adtad neki a kabátodat? Még megfázol. Éjszaka hűvös lesz.
‒ Eszembe se jutott az éjszaka... ‒ mondta Tökfilkó elgondolkodva. ‒ Most, hogy mondod... igazad van. De ha egyszer nem bírtam nézni, hogy olyan szomorú.
Picinke erre nem szólt többet. Egy kicsit szégyellte magát. Másnap zuhogott az eső. Az úton egy öreganyókával találkoztak. Tökfilkónak nem volt kabátja, de a kalapját odaajándékozta az öreganyónak.
‒ Most már biztos, hogy megfázol ‒ zsörtölődött Picinke. ‒ Én nem adnám oda a sapkámat ilyen zivatarban.
Tökfilkó nem szólt, de azt mondta magában, ez Picinke túl sokat gondol a saját személyére. Neki, Tökfilkónak megint csak eszébe sem jutott, amikor az anyókát meglátta, hogy a megfázástól féljen. Hanem Picinkének igaza lett: Tökfilkó estére belázasodott. Reszketett, mint a nyárfalevél, és lázálmában félrebeszélt. Picinke a kezét tördelte, és teljesen tanácstalan volt. Tökfilkónak meg kell gyógyulnia, ő annyira szeret, az egész világot vele akarja bejárni.
Akkor eszébe jutott, az ilyen tündéreknek, mint ő, Picinke, varázshajuk van. Ha levágják a hozzá való kisollóval, bármilyen kívánságuk teljesülhet. Picinke a kisollót mindig magánál hordta, de eddig esze ágában sem volt használni. Nagyra szeretett volna nőni, hogy többé ne csúfolhassák; arra tartogatta a varázserőt. Most nem gondolkodott sokat, hiszen Tökfilkó állapota válságosnak látszott. Levágta a csillogó aranyhaját, maga köré szórta azt suttogva:
‒ Gyógyuljon meg Tökfilkó!
Tökfilkó egyszeriben csodálkozva nézett körül:
‒ Mi történt, Picinke? És hova lett a csillogó aranyhajad?
Picinke szégyenlősen elmondta a varázslatot.
‒ Nekem így is tetszel ám ‒ mondta Tökfilkó. ‒ Nem baj, hogy rövid a hajad. És azt sem bánom, hogy kicsi vagy.
‒ Én sem bánom, hogy nem vagy elég okos, Tökfilkó ‒ mondta Picinke megkönnyebbülten.
Megölelték egymást. Azóta is a világot járják, teljes egyetértésben.
Balázsy Géza rajza