Csikóca figyelni szeretett a legjobban, szemügyre venni mindent, ami a vízi világban történik. Fényes szemei, akár a csillagok. Egyik szemében magadat, a másikban – amelyet minden irányban forgatott – a tovaáramló vízi mindenséget láthattad.
Különös csodalények voltak ugyanis a tengeri csikók vagy más néven csikóhalak: lovacskafejű, kenguruhasú, majomfarkú, színváltoztató tünemények. Ismerték a növények titkait is, angolnafüvekkel és hínárfivérekkel összekapcsolódva puhán lengedeztek a tenger vizében. Talán e hajladozó madzagocskák kötötték őket a tenger szívéhez, különben e kis teremtések továbbsodródtak volna távoli tájak felé.
Egy szép napon a korallkirály pompás, fényes mulatságot rendezett. Meghívott mindenkit a szing nathik nagy tengeri családjából: tűhalakat és szárnyas testvérkéiket, lancifereket, papilokat és volitansokat, a törékeny, barna és zöld kristálylovak egész seregét, mozgékony, színes vízi angyalok milliárd parányát, még a távoli, apró japapigeket is, de még a sárkányhalakat is.
Csikóca a bargibanti nemzetségből, vagyis a legkisebb angyalok közül származott. Igazán szerette a füveket, a lágy ölelésüket, s az örökös ringatózást, lebegést. A kis füvek óvták az utazástól Csikócát, nem szívesen engedték el, odaadóan bámészkodó pajtásuk ugyanis gyakran feledkezett el magáról. Attól tartottak, az új és káprázatos világ rabul ejti kíváncsi lényét, s ha elkóborol a többiektől, nem talál majd haza.
Ám hiába minden óvás, rábeszélés és aggodalom, Csikóca feltartóztathatatlan volt. Izgatottan készült a nagy napra. Tudták a tengerlakók jól, hogy a bűvös korallvilág a legszemkápráztatóbb dolog a tengerben.
A szing nathik lassan galoppozó csapatokban érkeztek a palotához. Elöl úszott a mindig pontos tűhal. A sort a harcias sárkányhal zárta, ő vigyázott a rendre. Ilyen szépségre azonban még a szing nathik sem számítottak. Színek sejtelmes áramlása vonta be a palota tornyait, színhárfa és színorgona szólt a koralltér titokzatos rejtekeiből. Piros fuvallatok, kék harsonák, sárga zörejek, lila dobpergések. És a formák! Függőlegesek és görbék, bokrok és üregek, indák és tekervények. Ó, ha ezt az angolnafüvek és hínárok is láthatnák!
Csikóca szinte beleszédült ebbe az ezerszínű-ezeralakú forgatagba. Míg a szing nathik – ahogy illik – a trónteremben köszöntötték a korallkirályt, s átadták ajándékaikat, addig Csikóca végigúszott a báltermeken, játékos könnyedséggel ringa-ringatózott és lenge-lengetőzött örömében. Fényes szemei mindenhova bekukkantottak, nem maradt rejtve zug fürkész tekintete előtt. A korallkertek cifra rejtekeiben sokáig időzött, ott már mindenségszemét is behunyta. Odakötötte magát a korallfüvek egyikéhez, s engedte, hogy átjárják az áramlás meleg hullámai.
Egyre színesedő testére váratlanul hatalmas árnyék borult. (Tudvalevő, az 1. nagy tengeri törvény is kimondja, hogy a csikóhalak táncos jókedvükben és játék közben mind élénkebb színűek és ragyogóbbak lesznek.) A baljós árnyék tulajdonosa Akantaszter, a töviskoronás tengericsillag volt, a korallok legnagyobb ellensége. Csikóca nyitva felejtette a kaput, s a tengericsillag bejutott a korallok tarka birodalmába.
A csikóhalak lassú úszók voltak, de Csikóca minden erejét összeszedve, szárnyat idéző hátúszóját megfeszítve igyekezett megelőzni a tengericsillagot, hogy figyelmeztesse a korallkirályt a veszedelemre. Nagyon félt, és apró, kék szíve is sebesen kalapált. Halványodott is folyamatosan. (Tudvalevő, a 2. nagy tengeri törvény is kimondja, hogy a félelem és megtorpanás a csikóhalak puha haltestéből kivonja a színeket.) Csikóca sohasem került még a színvesztés ilyen szomorú, fakó állapotába. Mikor a korall-lovagok észrevették a teljesen kimerült csikóhalat, már késő volt: a tengericsillag megszámlálhatatlan tüskéivel felhasította a palota kanyarulatait és üregeit, tekervényeit és indáit, a tüskeoszlopok acélos hidegséggel fúródtak a színek és hangok testébe. Az orgona és a hárfa elhalkult, a dobpergések kifakultak, elillantak a zörejek, elszürkültek a fuvallatok. Kétségbeesés költözött a szing nathik lelkébe. A tétova riadalom őket is megfosztotta sárgáiktól, barnáiktól, pirosaiktól, zöldjeiktől.
Csak egyvalaki segíthetett: Karonia, a tritoncsiga. A tritoncsigát azonban valahogy figyelmeztetni kellett, üzenni neki a pusztulással fenyegető sötét árnyék mögül. A korallpalota fölé magasodó feketeség mindent elborítani látszott, és bizony a korallkirály felsebzett birodalmának vesztét látva nem tudta, mitévő legyen.
Ekkor Csikócának mentő ötlete támadt. Fényfüzért kell alakítaniuk – méghozzá saját magukból! Csikóca tudta, hogy csak a tánccal válhatnak mindannyian újra fényesebbé. A pettyes, a rövidorrú, a bikanyakú, a háromfoltos, az egyenes csikóhal, egyszóval mindenki táncba kezdett. Szürke, kifakult könnyeiket felszárítva lobogtak és lebegtek. Kék, piros, sárga szíveik csak úgy lángoltak ebben a közös ritmusban. Dudorok és tüskék fényesedtek, pikkelyek és pörgettyűk ragyogtak, sávok és foltok gyúltak ki rajtuk. Fuvallatok és zörejek, dobpergések és szívkalapálások – lilában, zöldben, sárgában. Felfénylő testük mintha gyöngy nyaklánc lett volna: a korall fenséges nyaklánca.
Karonia észrevette és megértette a jelzést. Kürtjével riadót fújt társainak, akik szempillantás alatt ott termettek. Csapatával bekerítette a koronás tengericsillagot, s a tüskés varabinok tengerzugába vitette. (Tudvalevő ugyanis, hogy tüskés varabinok nem csak Rácpácegresen élnek…)
Így történt, hogy a korallkirály mesés birodalma a csikóhalak fényes táncának köszönhetően végül megmenekült. A sebek és hasadékok idővel lassan begyógyultak, visszaállt a színes rend.
Csikóca és társai hazatérve egymás szavába vágva mesélték kalandjukat a hínároknak és angolnafüveknek. Csikóca megfogadta, hogy ezentúl legalább egyik szemét mindig nyitva tartja, de ami még fontosabb, megtanulta, hogy táncolni jó.
Szurdi Kata rajza