Részlet a Karácsonyi vándorok című meseregényből
Egy hónap elteltével Gáspár, Menyhért és Boldizsár gondterhelt arccal kortyolgatták a kávéjukat reggelizősátrukban. Morcosságuk oka részben az volt, hogy remek arab kávéjuk elfogyott, és most helyette gyalázatos itallal öblögették a torkukat, amely nem sokkal tűnt ízletesebbnek egy-egy csészényi poshadt fekete festéknél.
Ennél jóval aggasztóbb híreket kaptak azonban reggel kíséretük vezetőjétől. A zúgolódó udvartartás idestova csaknem egyharmadára fogyatkozott, az élelmes mesteremberek megelégelték az éhezést és az izzó homokot, mely lassan az orrukba, a fülükbe, a szemükbe, a csontjaikba is beeszi magát, és az éjszaka leple alatt csapatostul elszöktek a sivatagba.
A gyalázatosaknak arra is volt gondja, hogy útravalót vigyenek magukkal: nem kevés hordó bor, jó pár láda sózott hús, sok tucat aszaltfüge-füzér tünedezett el így a tolvajok keze nyomán. Sejteni lehetett, hogy nem jutnak messzire, alighanem egyenesen a lesben posztoló rablók karjaiba futottak.
− Hogy a sakálok egyék le a csontjukról a húst! − fakadt ki Gáspár.
− Lerágcsálják azokat a csontokat szép fehérre, ne félj! − legyintett Menyhért.
− Csakhogy ez rajtunk nem sokat segít − dünnyögte Boldizsár a bajusza alá, és nem a bajusza helye alá, ugyanis azok az ostoba borbélyok is elszöktek borotvástul, mindenestül, és hát karddal vagy kisbicskával mégsem eshet neki az ember a saját arca szőrzetének.
Ebben a pillanatban sivító, éles füttyentés hallatszott, a három jó barát pedig meglepetten nézett össze.
Kétségbeesett udvarmester jelent meg a sátor bejáratánál, de éppen csak kitátotta a száját, szólni már nem maradt ideje, mert egyszeriben elrepült. Nem, az udvarmester nem madár volt, és nem is pilóta. Mindössze annyi történt vele, hogy belekapaszkodott az egyik rúdba, a homokvihar pedig, amely az előbb rémes sivítással adott hírt magáról, udvarmesterestül-mindenestül odébb hajította az egész sátrat. A rettenetes kávéval teli csészék is szárnyra kaptak, és három barátunknak nem maradt ideje, hogy a szélvihar egészségére hajtsák fel a híg löttyöt. A földre hemperedtek, és behunyt szemmel, hason kúszva próbáltak fedezéket keresni. Hernyó módjára araszolva, vakon tapogatóztak előre a sűrűn gomolygó homokfelhőkben, és hatalmas szerencséjükre egy viszonylag szilárd dűne akadt az útjukba, amelyhez szorosan odatapadtak, arcukat kendőjükkel takarták, és remélték, hogy fulladás nélkül megússzák az ítéletidőt.
Ki tudja, mennyi idő után eszméltek újra magukra? Elaludtak? Elájultak? Egyikük sem tudta, csak azt, hogy kegyetlen sivítás helyett most néma csönd uralkodik a sivatag felett. Hűvös is kezdett lenni, a nap már lement, és a csillagok hunyorogtak felettük, bár királyaink nem igazán értették, hogy van képe kacsingatni ezeknek az égitesteknek a sok galiba után, amit okoztak. Megpróbáltak úgy-ahogy megszabadulni a rájuk akaszkodott, ruhájukba gyűlt, testükre tapadt, orrukat-fülüket megtöltő mázsányi homoktól. Úgy érezték, a homoknak hamarabb sikerülne kirázni őket a köntösükből, mint nekik a homokot. Kétségbeesetten rogytak le a földre, és hálát adtak a sötétségért, mert így még véletlenül sem foghatta rájuk senki, hogy nem a szemükbe ment homok miatt görögnek le arcukon azok a kövér könnycseppek. Minden odalett, mindent betemetett a homok! Sehol semmi életjel, se kincsek, se szolgák, se enni-inni való!
Ebben a pillanatban megindult a föld a hátuk mögött, királyaink pedig rémült kiáltással talpra ugrottak, nehogy az újabb elemi csapás őket is betemesse. A dűne viszont, amelynek oltalmában túlélték a sívó homokvihart, inkább csak megrázta magát, prüszkölt egy kis homokot, majd talpra állt, és bánatos tekintetét rájuk meresztve máris kérődzni kezdett. Úgy ám, egy teve volt az, mégpedig − amint arról Boldizsár és barátai rögvest a saját szemükkel is meggyőződhettek − éppen az a teherhordó, amelynek hátára a kisded Istenfiúnak szánt ajándékokat erősítették. Ott volt hiánytalanul az arany, a tömjén és a mirha, meg még egy butykos poshadt víz is, amelyet most mennyei zamatú, mézes szirupként kortyoltak mindannyian.
− Csoda történt! − lelkesedett fel kétségbeeséséből Boldizsár. − A mindenható Isten megmentett minket, és megmentette ajándékainkat, hogy azokat Fia lábához helyezhessük.
− Szép kis megmenekülés! − kesergett Gáspár. − Itt állunk a sivatag kellős közepén étel, ital nélkül, térképeink, csillagászati műszereink odavesztek, egy szál szolga nem sok, annyi se maradt életben. Szép kis uraságok vagyunk!
− Otthon kellett volna maradni a fenekünkön, és akkor semmi bajunk sem esik − kajánkodott Menyhért. − Legfeljebb elzsírosodik a szívünk, és abba halunk bele. Kártyáztunk, komáim, és vesztettünk, jó éjszakát! Jó mulatság, férfimunka volt!
− Márpedig ha Isten meghagyta az ajándékokat, akkor sort kerít arra is, hogy átadjuk azokat. Aludjuk ki magunkat, és induljunk tovább! − bizakodott Boldizsár.
− Azt hiszem, az alvást mint programot jobb elhalasztani − bökött Gáspár a láthatár felé, ahol pislákoló fénypontok jelentek meg. − Az ott a rablók tábora, nem lehetnek messzebb félnapi járóföldnél. És csak a csupasz kardunkat szegezhetjük ellenük.
A három király egyetlen megmaradt tevéjével egész éjszaka gyalogolt a sötétben. Fellélegeztek, amint a rablók őrtüzei elenyésztek a láthatáron. A martalócok végre bottal üthetik a nyomukat! Örömük azonban nem tartott sokáig, mert a fénypontok eltűntek ugyan az egyik oldalon, de pár óra múltán felbukkantak a másikon. Rájöttek, hogy térkép és hozzáértés híján körbe-körbe caplattak, és most ugyanoda érkeztek vissza. Boldizsár összeráncolta homlokát, és nekidurálta magát:
− Na jó, válasszunk ki egy pár csillagot magunknak, és ügyeljünk, hogy mindig ugyanazt az ábrát lássuk, akkor bizonyosan egy irányba haladunk.
− Mit szólnál ahhoz a fényes csóvájúhoz? Azt biztosan nem tévesztjük el! − ajánlotta Menyhért, és tanácsát meg is fogadták.
Hajnalig haladtak a csillag irányába, és különös dologra lettek figyelmesek: az üstökös nemhogy elhalványodott volna, hanem fényes napként tovább világított felettük. Nem nagyon volt azonban idejük ezen elmélkedni, annyira kimerítette őket a szüntelen vonulás.
Makhult Gabriella rajza